Kéregető nagykabát

Lassan fél esztendeje már, hogy Pozsonyban élek. Az iszonyú ufó uralta városban, ahol lépten-nyomon koldusokba botlani. A minap rászántam magam, hogy összeszámoljam, körülbelül mégis mennyibe.

Lássuk csak! Az utcától, ahol lakom, egészen a Duna utcáig semmi. A Tesco Áruház háta mögött, a szellőzőrendszer kivezető nyílásánál melegszik az első koldus, akivel általában találkozom. De az áruház másik oldalánál is állnak, mindjárt ketten is. Pontosabban az egyik ül egy kartonon, előtte zsíros usánka, mellette vélhetően egyetlen társa, egy koszos kutya. Tovább megyek. A kereszteződés mellett – az emberi méltóság határán – arcra borulva kéreget egy szürke nagykabát. Nem a főügyészség felé tartok, de onnan is idehallatszik a sztárkoldusasszony rekedt kiáltozása: Ételre! Kérem, adjanak pénzt ételre. De hát őt már ismerjük... A Szlovák nemzeti felkelés tere felé veszem az irányt. A gyorsétterem és az egyik mobilszolgáltató előtti járdaszakaszon általában ketten osztoznak: egy szakállas, öreg hajléktalan és egy roma férfi. Ez utóbbi tagja annak a háromfőnyi csoportnak, amely a Šafárik tértől idáig térdelve koldul. A férfi nagy, bánatos kutyaszemekkel mered az arra járókra, ugyan, tegyenek már valamit a poharába. Az út másik oldalán szintén ketten vannak: a lengyel kulturális intézetnél egy férfi, valami táblát tart maga előtt, rajta kéregetésének oka; kicsit feljebb, nem sokkal a szerkesztőségünk előtt meg egy középkorú nő. Tehát legalább nyolccal találkozom, mire beérek a munkahelyemre.

Mindig rohadtul érzem magam, mikor elhaladok mellettük, és nem adok nekik semmit. De ha mindegyiknek csak tíz koronát adnék – csekély összeg –, naponta nyolcvan koronát oszthatnék szét közöttük. Ez az én nézőpontom. De próbáljuk meg érvényesíteni az övékét! Ha naponta legalább tíz ember akad, aki egy tízest ad nekik: száz korona nem olyan rossz pénz némi ücsörgésért. Igaz, pótlékok nincsenek, és a túlóra bére is kétséges.