Kataklizma előtt a kisebbségi média tere?

A Transtelex november 5-i összefoglalója szerint például „az Erdélyi Médiatér Egyesület megválik a lapjainál dolgozó újságírók kétharmadától, a cégcsoport szintjén pedig 70 százalékos leépítések lesznek januártól”. Az elbocsájtások és leépítések nemcsak nyomtatott médiatermékeket, hanem portálokat és rádiókat is érintenek. Még frissebb hír ugyanonnan: egy Hargita megyei lapterjesztő cég 251 alkalmazottjától válik meg 2023. január elsejétől. Az pedig már októberben hivatalossá vált, hogy a székelyudvarhelyi Prima Press Kft. év végén felfüggeszti a Krónika, a Székelyhon, a Székely Hírmondó, a Heti Hirdető és a Nőileg lapok kiadását. Menetközben Vajdaságból is érkeztek olyan hangok egy eddig bőkezűen kezelt médiaorgánum részéről, amelyek arra utalnak: szélsőségesen bizonytalanná válhat a médiahelyzet a magyar támogatások elmaradása miatt.

Hogy ez miért történhet meg ezekben a konkrét esetekben, annak egyszerű oka van. Írjuk le ismét a nyilvánvalót: a kisebbségi magyar médiumok egy komoly része leginkább a magyarországi támogatásokból él, ám a magyar állam (fogalmazhatunk így is, hiszen adófizetői pénzekről beszélünk) drasztikusan visszavágja azokat. Nem egy olyan sajtóorgánum létezik Újvidék és Beregszász, Csíkszereda és Dunaszerdahely között, amelyek költségvetésének akár 80-90 százalékát is ezek a támogatások teszik ki. Nem kell hozzá közgazdásznak lenni, hogy megértsük, bármilyen komolyabb zavar lép fel a támogatáspolitikában, az pusztító hatással lesz ezekre a sajtótermékekre.

Az eddig gyakran nagyvonalú és rendszeres támogatások gyakorlatilag együtt jártak a párthűség igényével is, amely a Fideszt, valamint annak partnereit jelentette.

Elsősorban ez vált a meg- és fenntartó erővé, nem pedig valamiféle piaci alap. Ez a fajta támogatáspolitika egy jól bejáratódott rendszert alakított ki, s ha a már hosszú évek óta így működő újságírói műhelyek nem tudtak más modellt kialakítani maguknak, akkor az valószínűleg nem véletlen.

A tekintélyelvű légkör eleve a hűséget részesíti előnyben a gazdaságossággal és szakmaisággal szemben, még akkor is, ha bizonyos esetekben ezen médiumok némelyike több mozgásteret próbált vagy tudott kialakítani magának.

Vessük fel azonban a piacról megélő kisebbségi sajtótermékek helyzetét is! Ezek többek között ténylegesen az eladásokból, előfizetésekből és reklámbevételekből, adott esetben valamilyen típusú olvasói támogatásokból, ill. projektekből, pályázatokból tudnak fennmaradni. Ők számos téren jobb pozícióból nézhetnek szembe az előttünk álló időszakkal, mint a pártokhoz szorosan kötődő társaik,

ám kérdés, hogy az emelkedő egzisztenciális kiadások – s az egyébként is változó olvasói szokások – mennyire késztetik majd az embereket arra, hogy épp a tájékozódásukon spóroljanak: például épp az előfizetések vagy támogatások felmondásával.

Újjávarázsolódnak-e a válság után a kisebbségi magyar médiaterek, vagy visszafordíthatatlan pusztulás elé nézünk?

Tájékozódjunk bárhonnan is, abban egyetérthetünk, hogy plurális médiatér nélkül nem sokat ér egy kisebbségi magyar közélet.

A szemünk előtt kibontakozó erdélyi leépülést elnézve jogosan lehet kételkedni a magyarországi támogatások értelmében, minimálisan azok elmúlt évekbeli formájában. E mechanizmus észszerűsítésének és hát nagymértékű politikamentesítésének elkerülhetetlennek kéne lennie. Eközben az energiaválság masszívnak ígérkező hatásai miatt a pártközpontoktól független médiumok sem lehetnek nyugodtak, jó eséllyel újra kell gondolniuk önmagukat.