Kárpát-medencei titokkönyvek

Mély titokkönyvként fekszik előttünk a Felföld – mondja mintegy 180 évvel ezelőtt Kazinczy Gábor, a reformkor egyik tudós-politikusa. „Mintha világtenger szigetelne el bennünket, távol hisszük magunktól, érdekeinktől” a szlovákokat, akkori megfogalmazásban tótokat – veti fel önkritikusan Kazinczy, aki szerint a Felföldnek van egy olyan könyvtára, amit a magyarok nem olvasnak. Azóta majdnem kétszáz év eltelt, és a szlovákok távolabb kerültek Magyarországtól, mint azt a reformkori szerző talán valaha is képzelte. Az egykori Felföld helyén ma egy szlovák állam van, a Kárpát-medencei közös múlttal kapcsolatos „titokkönyvek” pedig továbbra sem számítanak népszerű olvasmányoknak a magyarok, szlovákok, románok, szerbek könyvtáraiban.Most hagyjuk a szomszédokat, és seperjünk kicsit a saját házunk táján: a 100–150 éve kialakult magyar nemzettudat főbb kereteibe annó a szomszédos népek nagyon kevés helyet kaptak, és ez később az egymást váltó rezsimek alatt sem változott. Ez igaz a rendszerváltás utáni időszakra is: mind a baloldali-liberális, mind a nemzeti-konzervatív irány elhanyagolta ezt a kérdést. Előbbiek önmagában már az etnikai alapú identitáspolitikát sem tartották sokra, és inkább a nacionalizmus veszélyét magában hordozó erős nemzeti ideák „dekonstruálását”, leépítését tartották volna helyesnek. A magyar jobboldal pedig a közép-európai érdeklődése ellenére rendkívül óvatos és várakozó állásponton ragadt le a szomszédokkal való közös emlékezetkultúra kialakításában, elsősorban a szomszédból várva a pozitív lépéseket; addig pedig a magyar kisebbségeknek próbál amolyan szellemi hátvédként szolgálni. Ezt az „önvédelemre” építő reflexet erősíti, hogy a nemzeti-konzervatív oldalon a kommunista internacionalizmus szellemiségével szembeni restaurálás végül jóval fontosabbnak bizonyult, mintsem hogy a szomszéd népekkel való közös emlékezetkultúra kialakítása előtérbe került volna. Magyarán, az újraöntött szobrok mellett, vagy a „nemzeti büszkeséget” kifejező régi és új épületek árnyékában nem elevenednek meg a szomszédos nemzetek és etnikumok képviselői.A balliberális „dekonstruálás” és a nemzeti-konzervatív „önvédelem” jelszavai végső soron egydimenzióssá tették a magyar identitásról, emlékezetről alkotott közbeszédet. Állítsunk egy új királyszobrot, vagy sem? – ennyi a kérdés.  Pedig lehetne az a kérdés: Melyik szlovák költőnek állítsunk emléket: annak, aki magyarul is verselt, vagy aki Adyt a szlovák irodalomba beemelte? Vagy hogy a szerbekkel, vagy a románokkal lehetne közös emléket állítani a törökellenes harcoknak? Vagy hogy a történelmi Magyarország melyik nem-magyar írója kerüljön be az irodalomkönyvekbe? Vagy hogy hogyan jelenhetne meg a pesti utcákon annak az emléke, hogy ez a város 100 éve még sokmillió nem-magyarnak is a fővárosa volt? Ha kilépünk a dekonstruálás vs. rekonstruálás egysíkú vitáiból, akkor egy kezdeményező emlékezetkultúrával lehetséges lenne a magyar történelem közép-európai kontextusának erősítése, közép-európaizálása. Olyan kulturális kódok kialakítása, ami a szomszédoktól való távolságérzetet csökkentené, de nem a „nemzeti presztízs” rombolásának árán. Ehhez a magyar közéletben ráadásul megvan a tartalék: a fenti kérdések megválaszolására például van szellemi potenciál a politika-közeli műhelyekben is, a média-közeli szakértői körökben és az akadémiai szférában is; de az igazi az lenne, ha ezek a kárpát-medencei titokkönyvek népszerű olvasmányokká válnának.