Káros gondolatok

Legutóbb azt olvastam, hogy az a fontos, ki miként bánik velünk, és épp ezért az alapján kellene embereket magunk köré gyűjteni, hogy azok hogyan viszonyulnak hozzánk. Ez milyen kis cuki, nem? Vagyis: amíg velem kedves, odaadó, figyelmes, türelmes, bőkezű valaki, addig jöhet, maradhat, amint viszont változik, mert – tegyük fel – én okoztam fájdalmat neki, és emiatt nehéz neki hozzám kapcsolódnia, már nem elég jó, és ki kell tenni az életünkből. Akkor is sipirc, húzzon el a másik, ha épp nehéz időszaka van, és nem tud a tenyerén hordani, mert önmagát sem tudja megtartani. Ha nem tud időt szánni ránk, és akkor sincs már helye az életünkben, ha más a szeretetnyelve, ha megváltoztak az igényei, akkor is, csak azt kellene figyelembe venni, hogy jól vagy rosszul bánik velünk, és húzni kell egy határvonalat. Itt ki, ott be? Tényleg ez lenne az egyetlen szűrője az emberi kapcsolatainknak?

Az ilyen és ehhez hasonló gondolatok, idézetek károsak. Mert a szerzője nem kap elég teret kifejteni, mit is gondolt erről, mélységében és könnyen átírhatóak, értelmezhetőek a saját egós játszmáink által. Ráadásul, ezeknek a gondolatoknak az árnyékában áldozatoknak érezhetjük magunkat. Márpedig, ha valaki nem úgy viszonyul hozzánk, ahogy mi szeretnénk, az még nem azt jelenti, hogy az rosszul bánik velünk. Mert attól, hogy a másik másképp közelít hozzánk, másképp kapcsolódik, még nem bánt, de mi sokszor megsértődünk, mert nem ezt várjuk. Sokszor látom, hogy ez inkább a gyermeki működésünk, amiben nem vállaljuk a felelősséget a saját viselkedésünkért vagy annak következményeiért.

Mint minden, ami az emberi érzelmekről szól, soha nem egy nézőpontos dolog. Minden kapcsolatunk valódisága változó, még a legelementárisabb kapcsolatainké is, anyánkkal és apánkkal. Gondoljunk csak bele! Ők voltak a világunk közepei, imádott életben tartóink bőre alá tudtunk volna bújni, az ő elismerésük, szeretetük, törődésük adta a lelki egészségünk stabilitását, aztán jön egy korszak, amikor mindez megfordul, és leértékelődnek a szemünkben, ahogy az, amit nyújtottak számunkra, szintén kevésnek bizonyul majd. Vagyis a fenti gondolatmenet alapján, a saját szubjektív megéléseink szerint a szüleim is eldobhatóvá válnak az életünk egy adott korszakában, hiszen a saját meggyőződésünk alapján már nem megfelelően viszonyulnak hozzánk, vagyis az elvárásaink rendben vannak, csak a másik a gond?

Természetesen most nem a bántalmazói, patológiás viselkedésnél kell megfontolni a maradás vagy menekülés kérdését, hanem az általános, hétköznapi feszültségeknél, az együttélésből fakadó különbségeknél, akár a baráti kapcsolatoknál, amelyekben megjelenik a távolság.

Arra szeretném ugyanis felhívni a figyelmet, hogy az ember jóval összetettebb lény, mintsem az egy egyén felé mutatott viselkedésből megítélhető volna.

Hogy lenne helyes a fent leírt gondolat? Mitől állná meg a helyét?

Talán a következő szűrővel válna használhatóbb útmutatássá: vizsgáld meg, hogy érzed magad a másik jelenlétében, milyen érzések járnak át! Ha negatívak, szorongás, aggodalom, düh jelenik meg, próbáld kibogozni, minek köszönhető ez! A másik személy okozza, vagy az adott helyzet, esetleg bennem van valami, amire nem látok rá? Mondd el a másiknak, oszd meg vele ezeket az érzéseket, és ügyelj arra, hogy ő is teret kapjon az ő érzései átgondolására! Sokszor ez a másiknak nem megy, mert sosem foglalkozott önmaga megértésével, akkor légy türelmes! S ha ezek után sem működik jobban a kapcsolat, bátran húzz határokat, amely legvégén, lehet, arra fogsz rájönni, hogy el kell az adott illetőt engedned, de előtte próbáld megérteni, miben vagy benne! S ne csak a saját szempontod mércéjével vizsgálódj, hanem azt is fi gyelembe véve, ahogy a másik érez!

Mert sok dolog eldobható, de az emberi kapcsolatok nem azok.