József Attila, a „félcigány”

Teljesen igaza van, amikor azt írja: „magyar minden zseni és minden közhülye, aki magyarnak született. Magyar minden galád, aljas ember, aki magyar, és magyar minden derék, becsületes ember, aki magyar. Magyar a rasszista református pap, és magyar a kommunista nyugdíjas, aki egykor munkásőrként tündökölt.” És természetesen ki állíthatna mást, mint azt, hogy „magyar volt József Attila”. E mondat folytatását azonban szívesen elfelejteném: „a félcigány abszolút zseni (legnagyobb szégyene a magyar irodalomtörténetnek, hogy ezt nem merik megírni róla, holott a szakma régóta tudja)...” ĺrta pedig ezt olyasvalaki, aki írótársai némely százalékával ellentétben, eddig soha nem esett az őskutatás eredendő bűnébe, sőt szenvedő alanya volt nem egyszer az ilyen nemtelen indulatok kitörésének, mint ezt eme cikkében is felemlegeti. Joggal.

A vád, amelyet az egész magyar irodalomtörténet-írás ellen emel, nem csekély. Tudatosan elhallgatják, hogy József Attila félcigány származású volt. Nem tudom, hogy mennyi a két közlés valóságtartalma. Tény, hogy erről a származási adatról – tudomásom és az író tudomása szerint – soha senki nem írt, József Attila félcigányságát sűrű köd takarja. Engem – megvallom – a kérdés nem érdekel, s azt sem hiszem, amint ezt feltételezhetően az író vallja: a félcigányság a roma kérdés egy mai vetülete, a cigányságot, a romákat sértő diszkrimináció egyik eleme. Sajnos, ilyen diszkrimináció létezik és nemcsak Magyarországon, hanem egész Közép-Kelet-Európában, és ellene fellépni dolga minden tisztességes embernek.

Ám hogyan keveredik ebbe a problémagörcsbe József Attila? Hiszen mindenki tudja, hogy elsőrendűen önmaga hallgatott állítólagos félcigányságáról. Ha egyáltalán tudott róla. Holott, egyébként, megírta magáról, hogy „Anyám kún volt, az apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az...”, meg azt, hogy szívében „török, tatár, tót, román kavarog”. És hatalmasat téved az, aki úgy véli, hogy 1936 júniusában, amikor A Dunánál megszületett, a Horthy-Magyarországon jobb volt románnak, szlováknak, vagy akár csupán prolinak lenni, mint – mondjuk – félcigánynak. A társadalmi diszkrimináció egyként másodrendű emberként kezelte őket, de hát József Attilát, mint volt kommunistát, mint következetes baloldali embert a másik Magyarország mindig is kiközösítette, s egészen biztos, hogy nem vágyott egy fajvédő Gömbös Gyula kezéből adományozható babérkoszorúra. Mi több: roppant keményen megtámadta azokat az írótársait, akik elmentek Zilahy Lajos budai villájába Gömbössel, az úgynevezett reform kormányfővel(?) találkozni és beszélgetni.

Gömbös, ugye, viszonylag fiatalon és rövid országlás után meghalt, el is felejtették, csak mostanában élesztgetik buzgón az emléket egyesek, mit sem törődve József Attila kortársi véleményével, de hát ugyan kit érdekel, hogy miként minősítette Ady Endre gróf Tisza Istvánt, hogy egy másik volt miniszterelnököt emlegessek, akit szintén valami piedesztálra szeretnének emelni. Gömbös fajvédő és a nácikkal rokon vetése azonban szárba szökkent és már az igazán vad időkben érintette József Attila emlékét is. Radnóti Miklós naplójából idézem az 1943. február hetedikén tett bejegyzést: „Hallom, Erdélyi cikket írt József Attiláról a Virradatban s költői érdemeit azzal akarja kisebbíteni, hogy félzsidó volt. Nagy botrány, ez már mégiscsak sok! Rágalmazás! Jolán anyakönyvi kivonatokat emleget, rágalmazásért bepörlik... De sehol sem olvastam, senkitől sem hallottam a lényegről beszélni. Attila nem volt félzsidó. De ha az lett volna?! Kisebbítené ez? A Mű menten veszítene értékéből, sőt nemzeti értékéből?” A mai újságolvasónak, persze, ide kell írnom, hogy a Virradat nyilas uszító orgánum volt, Erdélyi József pedig az a költőtárs, aki már megírta hírhedt antiszemita versét, a Solymosi Eszter vérét, felelevenítve a középkori vérvádas aljasságokat, és aki miközben József Attila félzsidóságáról cikkezett, teljesen elfeledkezett arról, hogy ugyanúgy román származású volt, mint A Dunánál költője.

Hagyjuk azonban e tegnapi históriákat, maradjunk a mai legendáknál. József Attila tehát egyesek szerint félzsidó volt, mások szerint pedig elhallgatják, hogy félcigány lett volna. A két állítás homlokegyenest ellenkező céllal íródott le, nyomtatódott ki. Erdélyi József döntő szerepet tulajdonított a származásnak, s eszelős rohamában így akart bosszút állni a sikeres pályatárs emlékén. A félcigányság felemlegetése bonyolultabb eset: az író éppen, hogy nem tulajdonít jelentőséget a származásnak, s éppen, hogy hangsúlyozza József Attila magyarságát, viszont szívesen látná, ha a költő mégiscsak félcigányként került volna a Pantheonba. Merthogy ekként lehet leleplezni a cigánysággal, félcigánysággal kapcsolatos előítéleteket. Amelyek – újólag hangsúlyozom – léteznek, és – fájdalom – visszautasításuk nem eléggé határozott. De mi köze ennek József Attilához? Ha így folytatjuk, még József Attilából is rasszistát faraghatunk, mondván, hogy szégyellte származását.

Illyés Gyulának van egy szonettje, a címe: A faj védői. Ebben felsorolja a költők, politikusok esetleges nem magyar származására utaló külső jegyeket: „Ady dúlt örmény arca, Babits és Zrínyi horvát/ koponyája, Petőfi szlovákos fekete/ s Péterfy és Tömörkény németes szeme...” – kezdődik a vers, s nem hagyhatja említetlenül „a fél-kún, fél-román” József Attilát, illetve Erdélyi Józsefet, illetve utal saját „félbesenyő” eredetére. A bizarr névsorolvasás azt a célt szolgálja Illyésnél, hogy a faji kérdést semlegesítse, kimutassa, hogy a magyarság nem valami biológiai produktum, a nemzetek természetes keveredésének eredménye: „Belül épp ettől oly más s pompás a gyuromány, / mit kelt örök kovászod, páratlan Tekenő!” Ha tetszik, ez a Tekenő – a Kárpát-medence.

Ugyan mit változtatna a költészet állásán, József Attila zsenijének önértékén, ha történetesen valamelyik fel-, vagy lemenője cigány lett volna? Hiszen – ne tévedjünk – román apjával is azért foglalkozott, foglalkoztak, foglalkoznak, mivel ő maga tartotta lényegesnek, mint költői metaforát – a dunai népek összefogását sürgetendő, a saját származását hangsúlyozni.