Jó ez így!

A stílus maga az ember. Nyugodtan felháborodhatunk a nemzetiek vezérének szótárán, csóválhatjuk a fejünket, semmit sem segít. Addig, amíg ezt az embert a választók 13 százaléka támogatja, s elég szalonképesnek bizonyul ahhoz, hogy a kormányfő a vályúhoz engedje, a helyzet nem változik. Csak egy esetben változhat: ha már az úriembernek korántsem nevezhető faragatlan fatuskót sajátjai ítélik el. Nem választják meg, nem jut a parlamentbe, társadalmi befolyása marginalizálódik vagy elvész.

Akármennyire szeretnénk is ma a kormányfő rációjára hatni, neki a nemzetiek jók. Egyrészt bizonyos esetekben elvégzik a piszkos munkát, másrészt időnként úgy tematizálják a közbeszédet, hogy a valóban fontos dolgokról terelik el a figyelmet, megtöltve a bulvársajtó címlapjait. Így tehát lehet pironkodni, ha egy hölggyel kapcsolatban egy férfi úgy viselkedik, mintha lett volna gyerekszobája, de a kecske volt a radiátor, ám addig csak magunkban mondogathatjuk, egy országot képvisel, tehát minket is. Változás csak akkor várható, ha saját választói pirulnak el, ha a kormányfő választói és párttársai pirulnak el, szégyellve a delikvens kijelentéseit.

Emlékezzünk csak vissza rá a (sajtótörvény s személyes fogadásom miatt) meg nem nevezett, önmagát politikusnak nevező faragatlan fatuskó erkélyvizelési jelenete sem hatotta meg az akkori politikai osztályt, a választóknak kellet őt elküldeni néhány hónap kényszerszabadságra, s a végén elzavarni a zsolnai városházáról. Igaz, most visszatért és árt, de nem sokáig. Minden olyan megnyilvánulás, mint amilyet Göncz Kinga (nem a politikus, a nő!) címére tett, csak felgyorsítja a folyamatot, amelynek vége a „most már aztán elég” mondat és annak választási konzekvenciái. Nagyon jól teszi a politikus, ha kivetkőzik az álarcából, s megmutatja valódi énjét – legalább tudjuk, s választói is megtudják, kivel van dolgu(n)k. Legyen csak zsigeri bunkó, köpködjön részegen a mikrofonba, butamagyarozzon, sértsen meg embereket, férfiakat, asszonyokat, dolgozó anyákat, kisnyugdíjasokat, mert nem válogat az eszközökben, alkoholmámorban pedig a szavakban.

Ugyancsak jó lesz felidézni, hogy a kilencvenes évek elején jóformán abszolút Mečiar-párti szlovák politikai sajtó hogyan leplezte le az akkor legnépszerűbb honi politikust. Miként kapta rajta hazugságokon, hogy végre rájöjjön: ha titkosszolgálati akták, diplomáciai megbeszélések kapcsán hazudik, akkor nemzetiségi ügyekben is hazudhat. A mai negyvenesek megélték ezt, s látták, miként lett a 40 százalékból 8, s megélik azt is, miként lesz másnál a 13 százalékból 5-8. Mert annyi mindig lesz, ne legyenek illúzióink, bunkó politikusaink addig lesznek, amíg a népességben, tehát a választók közt is szép számmal akadnak bunkók. A helyzet akkor normalizálódik elviselhető szintre, ha az 5-8 százalék annyi is marad, s nem erősödik meg azért, mert egy további negyven százalék tartja szalonképesnek. Madarat tolláról, embert barátjáról – a kormányfő egyszer csak rájön, ha faragatlan fatuskókkal barátkozik, őt is annak nézik.

Következésképpen a lovas bohóc vagy a fodrászhoz küldési jelenet tulajdonképpen hasznos. Tovább tisztul a kép, megmutatva, mi micsoda és mi mennyi. Egy nacionalistát még elfogadhat a jónép, mert jó hallani, hogy mindig mások tehetnek kudarcainkról, de egy futóbolond mellett kitartani már sokkal inkább a vele való azonosulást jelentené. Márpedig ebben az országban is inkább a nyugodt és békés életet áhító rendes emberek laknak.

A nem nevezett politikus meg csak szájaljon. Jól van ez így.