Jevtusenko költői őrhelye

Legutóbb 1983. október 29-én találkoztunk Budapesten. Akkor ötvenesztendős volt, és éppen befejezte egy filmjének forgatását (a gyermekkoráról szóló művet ő rendezte, a főszerepét ugyancsak ő játszotta), és kialvatlanul, borotválatlanul szállt le a repülőgépről. A szállodából a borbélyhoz vezetett az első útja. Aztán megnyitotta fotókiállítását, találkozott az akkor ismertté vált osztrák színésszel, Klaus Maria Brandauerrel, mert az említett film, az Óvoda egyik szereplője éppen ő volt. Talán két napig lehetett Budapesten, pedig szerette a várost, még verset is írt róla, pontosabban egyik utcájáról, ahol egy neki kedves ember lakott. Most pedig már száztizedik verseskötete jelent meg Az emlékművek nem emigrálnak címmel. Valóban: 73 éves korára emlékmű lett? A hasonlatot ő találta ki: bizonyos értelemben az utóbbi fél évszázad orosz történelme emlékművének tartja magát és munkásságát, mert az a küzdelem, amelyet Sztálin halála után vállalt – egy európai Oroszországért –, még nem fejeződött be, nem fejeződhetett be. Hazájának gyökeres átváltozásához azonban ma már kétségtelenül hozzájárultak az ő versei, önként vállalt társadalmi szerepe. „Én – a némák elakadt hangja vagyok, eltűntek nyoma, halvány lehelet...” – írta egyik versében. Pénteken délután a pozsonyi Panta Rhei könyvesbolt közönsége előtt szintén arról beszélt, hogy ő azt mondta ki hangosan, amit milliók és tízmilliók gondoltak, de nem tudtak, nem mertek a nyilvánosság elé állni. És egy igazán jevtusenkói mutatvánnyal kápráztatta el hallgatóit. Egy angol költővel érkezett, akinek szülei Homonnán születtek, és aki nem is felejtette el teljesen anyanyelvét: tört kelet-szlovákiai tájszólásban beszélt magáról, és mások mellett ő fordította Jevtusenkót. Angolul szavalta el a Babij Jar című verset, aztán Jevtusenko mondta el az 1961-ben keletkezett eredetit.

A vers címe azt a kijevi szakadékot idézi fel, ahol a háború alatt a németek és az ukrán kollaboránsok a város több tízezernyi zsidó lakosságát kiirtották. Jevtusenko az antiszemitizmus mérge ellen írta a versét, amely a szovjet korszakban csak egyszer láthatott napvilágot odahaza, mert a sztálinizmussal szétválaszthatatlanul összenőtt orosz nacionalizmus fantasztikus botrányt kavart, s az orosz nép megrágalmazásával, sőt egyenesen hazaárulással vádolták meg a költőt. Aztán Jevtusenko megmagyarázta: a múlt mostani felidézésével, a több mint negyven évvel ezelőtt íródott vers elszavalásával nem önnön emlékművéhez akart egy követ előkészíteni, hanem egy folyamatos veszélyre újra és újra figyelmeztetni.

Trencsénteplicben hosszabban elbeszélgetett Václav Havellel az írók morális felelősségéről meg arról, hogy legalább a mi tájainkon („Németország és Kína között” – ahogy kifejezte magát) a művész több, mint csak költő, drámaíró, netán színész. Egy-egy nép és ezzel együtt az emberiség morális tartásának oszlopa, és e feladat alól senki fel nem mentheti őket. A globalizációnak lehetnek és vannak veszélyei, de egy morális globalizáció jót tenne a világnak. Sokszor vallott arról, hogy ő két háború, a II. világ- és a hidegháború gyermeke, s azért élt, dolgozott, hogy soha ne következzen be egy harmadik. Sokan megvádolták, hogy szinte emigrált hazájából az Egyesült Államokba. Ez rágalom. Ő sokat tanult annak idején Amerikában, például azt, miként lehet szabadon tiltakozni, akár saját hazánk ellenében, ahogyan az amerikaiak tették ezt a vietnami háború idején. És most ő, mintegy viszonzásként, Oroszország ismeretére tanítaná meg az amerikaiakat. Mert ha nem ismerjük egymást és – mindenekelőtt – egymás kultúráját, akkor minden megtörténhet ebben a veszedelmes világban. Soros Györgyre is hivatkozott, aki szerint a gazdag országok a felelősek azért, hogy a nyomor, a lelki szegénység eltűnjön, mert az lenne a legborzalmasabb mindannyiunk számára, ha – kultúra híján – a tömegpusztító fegyverek olyan kezekbe kerülnének, amelyek a szegények és megalázottak bosszúját hirdetnék meg, és e torz ideák győzedelmeskednének.

Jevtusenko egyik legutóbb írott verse, amely a Moszkovszkije Novosztyi című politikai hetilap címoldalán jelent meg (tehát mint politikai szenzáció), II. János Pált gyászolta. Tényleg, miért fontos egy baloldali orosz poéta számára a pápa? Jevtusenko a humanisták rokon kötelezettségeiről írt. A költő és a pap – írta az 56 soros vers fölé címként, amelyben hitvallásként hangzik, hogy „a politika, a pénz Szodomájában / ahol nem akad megvesztegethetetlen / a költő – titkos pap / a pap pedig – költő”. És kimondja azt, amit az orosz élet egyik legnagyobb bajának tart: „Még nem fáradtunk bele, / hogy igazoljuk a pestist. / És mi, a mi inkvizíciónk máglyáiért / még nem kértünk bűnbocsánatot.” Ezután következik a kérdés és a határozott válasz: „Mi vár reánk? Ott / fetrengünk egyelőre az intrikák, a rablás és a háborúk vermében. / És mi menthet meg bennünket? / A bűnbánat és az, hogy / nem ismételjük meg a bűnt.”

Jevgenyij Jevtusenko dedikált is: önéletrajzi regényének, a Ne halj meg előbb halálodnál című műnek a cseh fordítását. A költő megmagyarázza a címet: „Nem szeretném, ha a halálodnál előbb halnál meg” – mondja egy nő a főhősnek, Jevtusenko alteregójának. „És ez csak akkor történhet meg veled – tette hozzá –, ha ma nem leszel jelen ott, ahol jelen kell lenned!” Jevtusenko tudja a helyét, és jelen is van a humanizmus költői őrhelyén.