Isztambulból Budapestre

Ez annyiban mindenképpen időtálló megállapítás, hogy a világ nagyon távoli eseményei úgy zakatolnak a monitorjainkon, mintha karnyújtásnyira történnének.
Hirtelen „közünk lett” olyan eseményekhez, amelyek értelmezési tartománya jelentős eltér saját viszonyainktól, így azok alapos megértése finoman szólva is csak intellektuális kalandozás, mintsem biztos siker. A globális falujelleg egyik további következménye lett, hogy se szeri, se száma az analógiakeresésnek, ha valahol a világban történik valami felfordulás. Ilyen például a hongkongi utcai ellenállás ’80-as évek végi „rendszerváltó hangulatként” való leírása, vagy az egyes országokban a politikai osztály elleni tüntetéseket visszatérően a helyi „narancsos forradalom előszelének” láttatni.

A közelgő magyarországi önkormányzati választást, azon belül a budapesti „csatateret” is gyakran hasonlítják a megismételt isztambuli főpolgármester-választáshoz – bár Isztambul nem fővárosa Törökországnak.

Mint az köztudott, ott az ellenzéki jelölt nyert, az Igazság és Fejlődés Pártja elveszítette a város vezetését. Ebből adódik a „hasonlóság”, hogy lám, az autoriter rezsimek lebontása, ahogyan Isztambulban, úgy Budapest esetében is a nagyvárosból indulhat. Nyár végén Karácsony Gergely, a magyar ellenzéki főpolgármester-jelölt találkozott is az isztambuli polgármesterrel, Ekrem İmamoğluval, fotó is készült, amit Karácsony így posztolt: „A szeretet legyőzi a zsarnokságot, mert nem megosztja, hanem összehozza az embereket. Ezt az útmutatást kaptam ma”. Több iránymutatást nem is adhatott İmamoğlu, lévén érdemben pont annyit tud a budapesti viszonyokról, mint Karácsony az isztambuliról. Annyiban valóban mutatkozik hasonlóság, hogy a két ország hatalmi struktúrája, bár messze nem azonos, de távolról nézve hasonló. Eltekintve olyan szempontoktól, amelyektől egyébként nem lehet (pl. a két ország politikai rendszerei mögötti társadalom- és politikatörténeti sajátosságok), Magyarországon is a lokális választásoktól várják a rezsim (lassú) erjedését és a demokratizációt. Utóbbi esetében az ellenzéki oldalon valamiféle konszenzus is kialakult már arról, hogy az ország valahol a demokrácia és az autokrácia közötti szürke zónában található. Az ebben tanyázó országok számos demokratikus vonást fel tudnak mutatni (például jogi lehetőség a pártok és civil társadalom szerveződésére, demokratikus alkotmány, rendszeres időközönként megtartott választás), ugyanakkor az ilyen rendszerek működése deficitekkel terhesek. Utóbbiakról bőven értesülhetett az olvasó, így a továbbiakban a szakirodalom azon gondolatát hangsúlyoznám, amelyet Christopher Carothers írt le a Journal of Democracyban 2018 őszén. 

Írásában egyebek mellett a (Magyarországhoz hasonló) hibrid rezsimek összeomlásáról is értekezik és megjegyzi, hogy ellenzéki győzelmek esetén a helyi választások akár segíthetik is egy-egy ilyen ország demokratizálódását.

Már amennyiben az adott rezsim nem fordul reagálásképpen autoriter irányba. Erre is akad példa, sőt, sokan vannak, akik már Magyarország esetében is az autoriter rezsim kifejezést gondolják helytállónak. Ebben a vitában nem merülnék el, az azonban valószínű, hogy ha a jelenlegi ellenzéki indulási konstrukció (egy ellenzéki jelölt áll egy kormánypártival szemben) elhozza például a főpolgármesteri címet, a budapesti kerületek közel felét (mint az ismert, a főváros lett leginkább az ellenzék terepe), és a megyei jogú városokból 6-ot, 7-et, akkor fennállhat az, amit Carothers írt. Az ellenzék kisebb-nagyobb lépésekkel először az önkormányzati választásokon szerepel jobban, amellyel lokális demokratizációs folyamatokat indíthat el, ezzel pedig a rezsim erodálását önkormányzati pozíciókból kezdheti meg. A példák ellenére az előbbi valószerű gondolkodás erőteljesen tervezőasztal melletti teoretizálás is, hiszen hogy mekkora is az esélye ennek, ahhoz kevés publikus helyi közvélemény-kutatás áll rendelkezésre. Ebből a szempontból nem kis jelentősége van a magyarországi önkormányzati választásnak, melyet a globális faluból is sokan fognak figyelemmel követni azon az októberi napon. Sok évre szóló stabilitás vagy az erodálódás kezdete – ennyi „csak” a szerény tét.

A szerző politikai elemző, az IDEA Intézet igazgatója