Isten arcai

Élettol harsogó, zölddel, sárgával, fehérrel tarkává festett völgy sóhajtozik egy kis eso után. Haragos, tarajos felhok gurulnak északnyugat felol, fátyolfelhoket ölelgeto napsugár mutatja az irányt. A Szentföld felé.

Az Ipolyon legurult az ár, hídtorzókat koszorúznak körbe naparany színnel a pitypangok. Délután van, a kapák már pihennek, a szolodombon még néhány munkás serénykedik. A pincékben szunnyad a bor, néhány vásárló autóján pormacskák játszanak az eso elotti szélben. Szapora békavartyogás hullámzik szét a kis tó felol, felcsapó csukák után gyuruket hullámoztat a víz. Ok is láthatnák. De nem erre figyelnek. Modern játszótér a díszlet, tiszta üvegu szobákba enged bepillantást a rend, csak egy zavaró van. A kétembernyi kerítés. Rajta szögesdrót kígyója tekereg, mint a kísértés istenének rémképe. Mögötte a repedezett aszfalton a makacs, apró füvön tarka szonyegek. Irány dél-délkelet, valamerre a Szentföld felé.

Nem Jeruzsálem, hanem Mekka most a tájoló pont.

A tarka szonyegeken jó százan Allahot imádják. Csendben, hajlongva, ki-ki saját ritmusában és tempójában mormolja a szent szöveget, morzsolja az olvasóját. Belehull imájukba a délutáni harangszó. Ok ott, a kerítésen belül a maguk istenének arcát keresik. Mások itt, künn, a drót kinti oldalán az oltárra emelik szemüket. Közben az egész valahol Európában van. Valahol az Ipoly mellett. Élünk, ez a lényeg, mondjuk mi, dróton inneniek. Élünk, ez a lényeg, mondják ok, dróton belüliek. Allah és harangszó, békavartyogás és pormacskák játéka a széllel, szoloülteto munkások sürgésének zaja, autók, melyek borért hozták gazdájukat. Szép kép. Mindenki istenének arcát keresi. Ki dróton innen, ki dróton túl. Mindegyikük álma lenne egy békés világ, drótok és ellenségeskedés nélkül. Az o nyugalmukat irigylem.

Ok az én szabadságomat. Osszuk meg! Ahogy egyformán kezd szitálni ránk az áldást hozó eso.