Ingatag jogok és intézmények

Michal Kubát A posztkommunizmus és a demokrácia címmel írt nem túlságosan terjedelmes, de mindenképpen figyelemre méltó könyvet. Újdonságát igazában nem a bevezetőben idézett demokráciaosztályozás jelenti. Ugyanis nagyjából eddig is tudható volt, hogy a demokratikus intézmények a korábbi szovjet befolyási övezetben a cseheknél, az észteknél, a litvánoknál, a lengyeleknél, a szlovénoknál és – persze – Magyarországon a legszilárdabbak. A gyengébb tanulók közé, abba a bizonyos második kategóriába tartozik Bulgária, Horvátország, Lettország, Macedónia, Románia és Szlovákia. Ezt az osztályzatot leginkább azért kapták, mivel a demokratikus társadalmi életet túlságosan sokszor fenyegetik válságtünetek: Szlovákiában Mečiar országlása idején, a horvátoknál Tudjman hatalomgyakorlása és halála utáni, máig tartó kultusza az ok. „Konszolidálatlan demokrácia” jellemzi Albániát, Szerbiát, Montenegrót, Moldáviát, Oroszországot és Ukrajnát. Kubát nem részletezi osztályozási szempontjait, és az is kérdéses, hogy egyáltalán létezik-e „konszolidálatlan demokrácia”, de mindenki, aki csupán egy kicsit ismeri a Szovjetunió felbomlása utáni Közép- és Kelet-Európát, nem vonhatja kétségbe, hogy alapjában helyes, valósághű ez a rendszerezés. Kubát elemzésének valódi nóvuma – összehasonlító szemlélete. Ennek a térségnek a XX. századi történetében is rengeteg hasonlóság található, következésképpen jogosult a jelen komparatív vizsgálata is. Új és örvendetes jelenség ez a cseh társadalomtudományokban, hogy művelői fokozottabban figyelnek a közép-európai történelmi-kulturális-politikai folyamatokra. A magyar tudományosságban már jóval korábban jelentkezett az az igény, hogy a térséget a maga teljességében mutassák be, s ennek volt köszönhető – egyebek között– a magyar történettudomány megújulása. A szlovákoknál, sajnos, egyelőre nem tapasztalható számottevő érdeklődés a térség dolgai iránt. Visszatérve a csehekhez: ezeken a hasábokon már ismertettem brünni politológusok Vörösök és rózsaszínűek címmel kiadott tanulmánykötetét, amely a posztkommunista országok baloldali mozgalmait vizsgálta. Jindřich Dejmek Csehszlovákia, szomszédai és a nagyhatalmak a XX. században című, roppant érdekes könyvéhez pedig éppenséggel Václav Klaus írt ajánló bevezető szavakat, noha a cseh elnök amúgy nem túlságosan lelkesedik, ha a visegrádi négyekről esik szó, s egyáltalán, ha hazáját nem a Nyugathoz kapcsolják, hanem az általa amolyan gettónak tartott Közép- és Kelet-Európához. Éppen ennek a komparatív módszernek az egyik eredménye, hogy – a deklarált elvek dacára – mennyi a bizonytalanság a demokrácia és a nemzetiségi jogok kapcsolódásának problematikájában. Ebben a térségben a nemzetiségi kérdésnek különleges jelentősége van, hiszen aligha találunk olyan államot, amely tiszta nemzetállamként lenne minősíthető. Talán csak a csehek és a magyarok mostani állama kivétel, hiszen az ottani kisebbségek létszáma nem igazán jelentős, viszont a múltban bőségesen akadtak a nemzet sorsát döntő módon befolyásoló nemzetiségi gondok. Viszont a magyarság egyharmada jelenleg a magyar állam határain kívül él. De – hadd soroljam az ismert tényeket – létezik két román állam, a volt jugoszláv tagköztársaságok nemzetiségi viszonyait senki pontosan át nem láthatja, és az utóbbi évtized fejleménye „a szomszédos országokban élő” csaknem harmincmillió (?) orosz. A csecsenekről pedig még szót sem ejtettem, holott éppen ennek a megoldatlansága és reménytelensége teszi egyáltalán kérdésessé az oroszországi demokrácia létét, akár csak „konszolidálatlan” formában. És ez korántsem a teljes lajstroma a posztkommunista országokban annyi fejfájást okozó nemzetiségi gondoknak. Kubát általában – a cseh közfelfogásnak megfelelően – nem hangsúlyozza a nemzetiségi jogok érvényesülésének minőségét mint a demokrácia egyik alapvető kritériumát. Kubát álláspontja az, hogy ott, ahol a demokratikus intézményrendszer szilárd, nemigen lehetséges a nemzeti kisebbségek hátrányos megkülönböztetése, hiszen ez a demokrácia súlyos sérelme lenne. Automatizmusban hisz, holott a realitások szerint még a nagyon fejlett nyugati demokráciában is sokszor csődöt mondanak ezek az automatizmusok. Egyetlen kivételt tesz. A balti államok közül Lettország azért került ki a jó tanulók első csoportjából, mert az orosz kisebbség nem rendelkezik az alapvető állampolgári jogokkal. Nos, a Baltikumban Lettországban és Észtországban is az orosz kisebbség arányszáma több mint harmincszázalékos. (Litvániában ez az arány mindössze 9 százalék, tehát csekélyebbek azok az indulati elemek, amelyek annyira súlyosbítják a lettországi szituációt.) Mind Észtországban, mind Lettországban ugyancsak rigorózus szigorúságú nyelvtörvények kényszerítik az oroszokat az észt, illetve a lett nyelv elsajátítására, az állampolgárság elnyerését pedig – egyebek között – a sikeres nyelvvizsgához kötik, még abban az esetben is, ha az illetőnek esetleg már a nagyszülei is a mai állam határain belül születtek. Miért kaphattak akkor az észtek jó bizonyítványt demokráciából, a lettek pedig rosszat? A különbség a két balti állam között részben történeti, részben külpolitikai okokra vezethető vissza. Az észtországi orosz értelmiség a szovjet megszállás idején is rokonszenvezett az észtekkel, és köztudomású volt, hogy ebben a kis köztársaságban meglehetős tolerancia volt tapasztalható. (Személyes tapasztalásból tudom, hogy Brezsnyev uralma idején észtül megjelenhettek olyan magyar irodalmi művek is, például Lengyel József lágertörténetei, Fejes Endre Rozsdatemetője, amelyeket Moszkvában „problematikusnak”, magyarán betiltandónak tartottak.) Rigában viszont pápábbak voltak a pápánál, keményebben érvényesült az erőszakos oroszosítás. És Moszkvában gondosan ügyeltek arra is, hogy egy észtországi durva oroszosítás ne sértse a rokon finneket, akik a II. világháború után, kihasználva különleges nemzetközi státusukat, minden lehetséges alkalommal kifejezték érdekeltségüket az észtek irányában. A lettekért pedig senki nem emelt szót. És valószínűsíthető az is, hogy a finnek példás nemzetiségi politikájukra is hivatkozva inthették az észteket, hogy függetlenségük visszanyerése után ne álljanak bosszút az ottmaradt és döntő többségében vétlen orosz kisebbségen. Ekként juthatott az Észt Köztársaság ilyen, egyáltalán nem lebecsülendő előnyhöz. Michal Kubát könyve egyébként figyelmeztetésként is értelmezhető: a demokrácia törékeny és intézményrendszere ezen a tájon legfeljebb relatíve lehet jobb vagy gyengébb. És nem is kétséges, hogy komolyan kellene tisztázni a demokrácia intézményrendszerében a nemzetiségi jogok helyét.