Illemóra a trolibuszon

Természetesen elsőként kell felszállnia, botostul, cekkerestül, korát és derékbőségét megszégyenítő fürgeséggel jut fel a trolira. Gyors terepszemle: ott, túl azon a hátizsákos nyápicon és a kutyás hölgyön van még egy hely. Ucc- neki, bottal, könyékkel, de boszorkányos ügyességgel és fiatalosan átküzdi magát az akadályokon. Lehuppan az ülésre, elégedetten körbepillant. Majd hirtelen, mintha évtizedeket öregedett volna, pihegni kezd, megbetegszik, még köhög is. Odébb nagykabátban és hatalmas szőrmesapkában kortársa görbed egy fiatal lány fölé, alig-alig feltűnően igyekszik felhívni magára a lány figyelmét, aki ölében tarisznyájával, fejhallgatóval nézi, ahogy a megállóból újabb nyugdíjasok próbálnak fölkászálódni a zsúfolt járműre.

Az elsőként érkező asszonyság, aki már az imént elfoglalt ülés kényelméből, és a mellette állók között kukucskálva követi a fejleményeket, hirtelen átvált emberjogi aktivistába: emelt hangon szólítja föl a mellette ülő fiatalembert, azonnal adja át a helyét. „Nem látja, hogy ennek az idős hölgynek nincs hová ülnie?” A fiú megsemmisülve néz szét, minden pillantás rá szegeződik, holott ő nem csinált semmit. Kelne is föl, mellette azonban ott a zsörtölődő mama, aki mielőtt hajlandó lenne kiengedni a srácot, még befejezi mondókáját. „Mit képzelnek magukról ezek a fiatalok? Itt terpeszkednek, pedig ők még bírnak állni.”

A sétálómagnós lány kényelmét sem tűrik sokáig; a mögötte ülő idősebb úr energikusan megkocogtatja vállát. Hátra is fordul ijedtében a „bűnös”, lekapja a fejhallgatót, és végighallgatja a bácsi krákogó dörgedelmét az illemről meg a a mai fiatalokról. Majd lesüti a szemét, és halkan mondja:

„Elnézést, terhes vagyok, nem bírok állni, ülni se nagyon.”

Körötte csend. De csak egy

pillanatra, hiszen a pusmogás folytatódik. Nem hallom, csak sejtem, hogy talán azt mondja valaki: „Ezek még teherbe

is képesek esni, csak, hogy ülhessenek.”