Húszéves döntés

Húsz évvel az események után, 2012-ben már alig találni olyan embert, aki még ma is megbocsáthatatlan bűnnek tartaná a döntést, mellyel 1992-ben a lakosság nagy része nem értett egyet. Hogy pontosan hány százalékról is beszélünk, nehéz megmondani, mivel akkoriban igazán komoly felmérések nem nagyon készültek ebben a tárgykörben, ám állítólag kétharmad-egyharmad volt az arány az ország egyben tartásának javára.

Csehszlovákia békés szétválását a balkáni háborúk tükrében azóta mindenki példaértékűnek tartja, s ha valamilyen országban hasonló szétválásra készülnek, akkor is példaként hozzák fel Csehszlovákia ügyét.

Bár Mečiarnak és Klausnak valóban nem volt meg a morális joga, hogy a két nép szétválasztásáról döntsenek, a későbbiek során már senki sem kérdőjelezte meg a döntést, pár csehoszlovakistát kivéve, de ők hiába forszírozták, népszavazást már senki sem kezdeményezett Csehország és Szlovákia újraegyesítése érdekében. A két politikus „bűnét” talán azért is bocsátották meg nekik olyan hamar, mert minden szlovák lelke legmélyén ott lakozott a vágy arra, hogy a csehek segítsége nélkül álljanak meg a saját lábukon, a csehek többsége pedig lelke legmélyén valóban azt érezhette, hogy a kisöcs nélkül könnyebb lenne. Amikorra pedig mindkét fél kiélhette ezt az ösztönszerű érzelmet, már jött is az Európai Unió és újra közeledni kezdtek egymáshoz, de már kellemetlen mellékízek nélkül.

Érdekes kérdés az, hogy vajon hogyan alakult volna a szlovákiai (csehszlovákiai) magyarok sorsa, ha nem válik ketté az ország. Vajon a kilencvenes évek elején megjelent vad szlovák nacionalizmus még inkább ellenünk fordult volna? Esetleg Prágából a csehek védték volna a magyarokat a szlovákokkal szemben? Hiába mondhatjuk azt, hogy az akkori cseh politikai elit sokkal intelligensebb volt a szlováknál, a magyarok ügyébe többségük szerintem nem szólt volna bele, mert szlovák belügynek tartották volna azt. Sőt valószínű, hogy a szudétanémet téma miatt egyáltalán nem reagáltak volna. Ha logikusan továbbgondoljuk a történtet, még azt is mondhatjuk, hogy jobb lett egy ötmilliós ország tíz százalékos kisebbségévé válni, mint egy tizenötmilliós alig négy százalékos kisebbségeként megmaradni. Természetesen nem gondoljuk úgy, hogy ennek a két politikusnak meg kellene köszönni tettüket, de a húsz év távlatából már kicsit máshogy néz ki a történet.

A két életútra is érdemes egyébként odafigyelni, hiszen hasonlóan indultak, de míg Mečiar szép lassan eltűnt a süllyesztőben, Václav Klaus két elnöki ciklusával hagyta a legkomolyabb nyomot az újkori Csehország történetében, s bár euroszkepticizmusa miatt az elmúlt évtizedben a többség elítélte, most egyre valószínűbbnek tűnik, hogy mégiscsak neki volt igaza. Ebben is.