Hová tűnt a szolidaritás?

A helyzet ezzel együtt tovább romlott. Továbbra is a tolvajok országában élünk – aki ezt nem hiszi, az olvassa el a trafiktörvénnyel vagy a földosztással kapcsolatos híreket. A legnagyobb károkat mégis a szociális szférában okozza a jelenlegi rezsim – nemcsak a támogatások csökkenésével, megvonásával, hanem azzal a (gyakran szegényellenes, az elesettek iránt minimális szolidaritást sem mutató) retorikával, amely hétről hétre tetten érhető a kormány intézkedéseiben, a kormánytagok nyilatkozataiban.

A legújabb ilyen ügy a Pető-intézet története. A világhírű intézetben mozgássérült gyermekek speciális fejlesztése zajlik, s a nevelőképző által kitanított konduktorok után csak úgy kapkodnak külföldön. Az állam egy kft.-n keresztül 2012-ben teljes befolyást szerzett az intézetben, amely azóta több forrástól is elesett, és havi 20 milliós hiánnyal működik. A hírek szerint az állam 420 milliós segélyt ígért az intézetnek (mint később kiderült, ez a „segély” valójában a 2013/14-es évre járó, törvényben rögzített állami támogatás lenne), de végül ehhez sem jutott hozzá az intézet, és a csőd szélére került.

Ismerjük a kormány nemzeti-keresztény retorikáját, meghatóan szép. Ha valami, akkor a Pető-intézet pontosan illeszkedne abba, amit a magyar kormány lépten-nyomon hirdet. Magyar emberek munkájának eredménye, a Pető András által kidolgozott konduktív pedagógiai módszert 2006- ban magyar szellemi hungarikummá nyilvánították. De úgy látszik, ez is kevés. Más területeken bezzeg szórja a pénzt a kormány. Az Átlátszó blog adatai szerint az Emberi Erőforrások Minisztériuma az elmúlt fél évben közel 105 milliárd forintot osztott szét különböző szervezetek között. A Felcsúti Utánpótlás Neveléséért Alapítvány a szakközépiskolája felépítéséhez kapott 500 millió forintot, a legnagyobb tétel pedig a debreceni stadion építésére szánt 9 milliárd. S akkor még nem is szóltunk a friss kormánydöntésről, a Szombathelyi Haladás is új stadiont építhet – 9,5 milliárdból.

Futballrajongó újságíróként ezzel nem is lehetne bajom – mégis van. Egyrészt: könyvet lehetne írni arról, hogy a magyar futball a jelenlegi állapotában miért nem érdemel meg egyetlen forint támogatást sem (csak röviden: a Pető-intézettel szemben a magyar fociban nem nemzetközi színvonalú munka folyik, az NB I-es meccsek átlagnézőszáma alig lépi át a kétezer főt, ami érthető is egy bundával súlyosan fertőzött bajnokságban). Maga a jelenség riasztó. A hajléktalanok kriminalizálása, rendőri vegzálása, a mozgássérült gyerekektől való elfordulás. Mindez leszivárog a társadalomba, amely mintha már nem is emlékezne arra, mit jelent a szolidaritás.

Az állam hozzáállása alapján teljesen logikus, hogy Szilvásváradon is áll a bál – a fogyatékosok „miatt”. Egy uniós forrásból létrejött program alapján a bélapátfalvai intézetből a lakókat önálló lakóotthonokba szeretnék költöztetni, így is segítve a fogyatékosok társadalmi integrációját. Négy lakásba negyvenen költöznének, csakhogy a szilvásváradiak hallani sem akarnak erről. A szilvásváradiak egy része úgy gondolja, hogy a fogyatékosok jelenléte elriasztaná a külföldi turistákat, s „jó szomszédság híján” (micsoda megelőlegezett bizalom…) az érintettek állapota bizonyára romlana is. Csak azt nem mondták, hogy kaszával kergetnék el őket a városból.

Itt tartunk. A hajléktalanokat tüntessük el az utcáról, a mozgáskorlátozottak fejlesztését ne tekintsük kiemelt feladatnak, a fogyatékosokat pedig zárjuk egymás közé. Ne kelljen nézni őket, rontják a levegőt, az utcaképet. Ehelyett menjünk stadionba, nézzük a meccset, tapsoljunk. De kinek?

A szerző magyarországi publicista