Hosszú és mély lesz az EU válsága

Az EU napi ügymenete természetesen folytatódik, az egységes piac és az euró nem omlik össze, a költségvetést pedig minden bizonynyal elfogadják, noha csak jövőre. Az elmérgesedett csúcs azonban megnyitotta a politikai bizonytalanság és pénzügyi bénultság időszakát, amely alatt Európa inkább befelé fog fordulni, kisebb lesz az a képessége, hogy globális szerepet játsszon – vélték a Reuters által idézett diplomaták és elemzők. Egyre kétségesebbé válik, hogy képes-e új dolgokat csinálni, például válságokat menedzselni a határai mentén lévő nyugtalan pontokon, vagy tovább terjeszkedni Törökország felvételével. Mivel meggyengült vezetői rosszban vannak,az új lendületre mindaddig várni kell, amíg a mai generáció – Gerhard Schröder német kancellár, Jacques Chirac francia elnök és Tony Blair brit kormányfő – le nem lép a színpadról.

„Ez nem válság, hanem mély válság... Hosszú, kúszó, majdnem észrevehetetlen gyengüléstől tartok... egy zavaros, leírhatatlan jövőtől” – jelentette ki a lehangolt Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök. Brit részről elhangzott, hogy a fiaskó alkalmat ad Tony Blairnek, hogy Európát egy másfajta, „modern”, gazdaságilag liberális irányba vezesse, amikor július 1-jén átveszi az unió soros elnökségét. Érződik az ideológiai összecsapás éleződése az ő szabadpiaci filozófiájuk és a között, amit ők elavult francia–német társadalmi modellnek tekintenek. Különbséget kell tenni aközött, hogy valaki olyan Európát akar-e, amely képes megbirkózni a jövővel, vagy egy olyat, amely megrekedt a múltban.

Az elemzők szerint azonban nagyon ígéretes alapot teremt, hogy London elszigetelődik, mert ragaszkodik az uniós költségvetési visszatérítéshez, noha még a szegény kelet-európai tagállamok is feláldozták volna támogatásuk egy részét. A brüsszeli bennfentesek úgy vélik, mindkét megbukott nagy kérdésben – az alkotmány és a költségvetés – csak azután lehet előbbre lépni, miután Nagy-Britannia letölti elnökségét.

A következő pár évben Európa a különösen bonyolult nizzai szerződés alapján lesz kénytelen működni, amelyet széles körben a bénultság receptjének tartanak, mivel a francia és a holland szavazók elutasították az alkotmányt, amely a szándék szerint áramvonalassá formálta volna az európai intézményeket, stabilabb vezetést és hatékonyabb döntéshozatalt hozott volna létre.

Blair láthatólag fokozatos változással számol az erőegyensúlyban, azzal, hogy új, gazdaságilag liberálisabb vezetők kerülnek hatalomra Németországban és több közép-európai országban, s elszigetelik a legyengült Chiracot, akit Nagy-Britanniában a „régi Európa” ijesztő megtestesülésének, a francia parasztok kövér szubvenciói védelmezőjének tartanak. A britek abban reménykednek, hogy eltörik a francia–német tengely, amely körül Európa hosszú ideig forgott, amikor Schröder helyébe Angela Merkel konzervatív politikus lép a szeptemberi választásokon. Hasonló reményeket tápláltak az akkor modernizálónak tartott Schröder 1998-as beiktatásakor is, s abban hittek, hogy Európa élére háromoldalú vezetőség kerül, benne Blairrel. A mézeshetek azonban csak addig tartottak, míg ki nem derült, hogy Nagy-Britannia nem csatlakozik a közös valutához, az unió legfontosabb gazdasági elképzeléséhez, és elkötelezi magát Washington mellett Irak inváziójában.

A francia „nem” ellenére Chirac még mindig erős fékező képességgel rendelkezik az olyan kulcsfontosságú reformok terén, mint a szolgáltató szektor liberalizálása. A bennfentesek szerint az igazi változásra várni kell Chirac távozásáig, ami valószínűleg a 2007-es elnökválasztáson következik be, és valószínűleg Blair felváltására, aki már közölte, hogy utolsó hivatali idejét tölti. Az alkotmányt félre kell tenni legalább 2007 közepéig, mivel nincs kilátás arra, hogy Franciaország vagy Hollandia előbb ratifikálja, és arra sem, hogy elfogadnának egy módosított, de a legfontosabb rendelkezéseket megtartó változatot. Blair környezete nagy reményeket fűz Nicholas Sarkozy francia belügyminiszterhez, a 2007-es francia elnökválasztás esélyeséhez, akit Blair egyik közeli kollégája a brit miniszterelnökéhez hasonló gondolkodású „radikális centristának” és újítónak minősített.

A sors iróniája viszont, hogy Blairt, aki az Európa felé leginkább nyitott brit politikusnak bizonyult az elmúlt évtizedekben, valószínűleg a sokkal inkább euroszkeptikus Gordon Brown pénzügyminiszter követi – írta a Reuters.