Hol marad a hogyan tovább?

Klausnak tökéletesen igaza van akkor, amikor a cseh pártstruktúrát ostorozza, s igaza van úgy is, hogy e struktúrának egyik építője volt. Ki lenne jobb kritikus, mint egy társszerző, ha észreveszi, a modell nem működik jól. Abban is igaza van, hogy a közigazgatási reform nem megszüntette, hanem fölerősítette a közéleti korrupciót, méghozzá hatalmas mértékben. S amiben a leginkább igaza van Klausnak, az a harmadik hatalmi ág – a bírósági rendszer – kritikája. Szerinte ugyanis a pártállami szélsőségből, amikor is a pártközpont diktátuma érvényesült a döntéshozatalnál, a félreértett függetlenség szélsőségébe csaptak át az igazságügy szereplői, nem felelve semmiért, senkinek, főleg nem felelve a társadalomban uralkodó állapotokért. Itt olyannyira megegyezik a véleményünk, hogy büszke is voltam magamra.

No de itt jön a baj.

Diagnosztizálni egy társadalom bizonyára sokrétű bajait, s elvi problémák konzisztens felsorolását hozni ki belőle nem kis munka. Rámutatni, méghozzá kvalifikáltan arra, mi nem működik, és miért nem működik, nem kevés. A kiút kereséséhez feltehetően már zsenialitás kell, merthogy abból itt nem sokat látni. Úgy voltam hát Klaus munkájával, mint az egyszeri keresztény aktivistával, aki elmagyarázta, mennyire rosszul élünk, mennyire fölöslegesen hajtjuk magunkat, mennyire követjük a fogyasztói társadalom diktátumát, mennyire nincs már lelkünk. Bizony, így van ez, kedves barátom, mondtam én, de hol itt az opció? Hogy családok esnek szét, hogy 12 órákat hajtanak családfenntartók, hogy rohanunk, hogy nem beszélünk a gyermekeinkkel, hogy magányba hajszoltuk az időseket, hogy a társadalmi szolidaritás a béka bizonyos testrésze alatt – nos, ezt tudjuk. Csak a megoldást nem. Merthogy papolhatunk mi a fölösleges hajtásról olyan embernek, aki nem Mammon isten szolgálatában gürizik látástól vakulásig, hanem azért, mert enni akar adni gyermekének, iskolába akarja küldeni, vagy csak az egyáltalán nem eltúlzott közüzemi számláját akarja kifizetni. Ő is tudja, hogy mindez nem jó, csak nem tud kilépni belőle. Dúdolhatjuk, hogy „okosabban kéne élni, annyit mondhatok”, de hogyan? Merre vezet az út? Nos, idáig jobbára csak az önjelölt zsebmessiások jutnak el, azokat meg jobb úgy elkergetni, mint Krisztus a kufárokat.

Tájainkon túlteng a kampány, mégsem beszélünk alternatívákról. Az élhető élet alternatíváiról. Igen, utasítsuk el a napi hajszát, de az opció nem lehet a segélyen való otthon ücsörgés lelket ölő állapota. Utasítsuk el akár az EU-t, de az alternatíva nem lehet a bezárkózó és mindenről leszakadó, emiatt a külvilág kényének kitett begubózás. Köpködhetünk Nyugat felé, de az alternatíva nem lehet Azerbajdzsán. Mi az alternatíva? Nem vagyok zseni, én sem tudom. De fél- vagy tízmillió ember társadalmi diskurzusából talán kijöhet valami. Vagy csak a naivitást hoztam fel opciónak?

P.S. Fenntartom azon álláspontomat, hogy aki hat évig volt kormányfő, tíz évig államfő, felelősségteljesen nem mondhatja ki nyilvánosan, hogy hazája lépjen ki az EU-ból. Még akkor sem, ha az általa jelzett gondok száztíz százaléka valóban gond. Ekkora tekintéllyel az opció hiánya felelőtlenség. És melegágya a Kánaánt ígérgető zsebdiktátoroknak, akik a javunkat akarják, és az első adandó alkalommal el is viszik – sokuk az életünkkel együtt.