Hogyan lettem SNS-es irredenta?

Ez idő szerint a magyarság vállalásáról, az arra épülő jogokról, az állampolgárság és nemzetiség közötti fogalmi különbségről kellene beszélnünk. És mesélhetnénk történeteket is: sikeres szlovákiai magyarokról, akik büszkék kulturális örökségükre.

Az ok, amiért a dolog így alakult – az életünket valósággal foglyul ejtő pandémia mellett –, hogy új keletű törekvés bontakozott ki a második nemzetiség megjelölésének eltörlésére. Ez pedig súlyos energiákat emészt fel. Energiákat, amelyet felelős politikusok talán felelősebben kamatoztatnának. Ami viszont tagadhatatlan: a második nemzetiség regisztrációjával szemben korábban is súlyos kritikák fogalmazódtak meg, s e kritikák akkor is megalapozottak, ha azok a kettős kötődések regisztrációját kieszközlő Híd számára roppant kínosak. Végtére is, továbbra sem tudunk semmi kézzelfoghatót az adatok jövőbeli értelmezéséről. Egyszer arról hallunk, hogy a kisebbségi identitást másodikként jelölőkkel megtarthatók az elszlovákosodott településeken élők nyelvi jogai (Ravasz Ábel), másszor viszont arról, hogy az első helyen megadott választ veszik figyelembe, egyebekről pedig a népszámlálás után döntenek (Bukovszky László). Nem tudjuk tehát, hogy melyik válasz mit jelent: miként kezeli a jog a magyart másodikként jelölőket, mint ahogy azt sem, hogy a magyar ajkú romáknak hányadik helyen kell megadniuk magyar identitásukat nyelvi jogaik megtartásához. Mindebből bajosan tudok másra következtetni, mint arra, hogy a kezdeményezők e fenti problémákon XV. Lajos gondtalan könnyedségével siklottak át: „Utánunk a vízözön”.

A kritikák tehát nem mondvacsináltak, épp ezért megdöbbentő az acsar-kodó hangnem, amelyet az „egy ember – egy nemzetiség” elv híveivel szemben megengednek maguknak: jobb esetben destabilizátorok (Bukov-szky László) lettek, akik elgáncsolják az asszimilálódók visszacsalogatását; rosszabb esetben az SNS kottájából játszók, akik a magyarfogyás első számú felelősei (álneves szerző, bumm.sk), mi több, közönséges irredenták (!), akik a 21. század módszertana ellen ágálnak (Júlia Choleva).

Két észrevétel. Először is, nincs olyan, hogy 21. századi kérdezési mód: számos, a modernitás hordozójának tekintett nyugati államban még csak nem is regisztrálják a polgárok etnikai kötődését. Különféle megközelítések vannak, de egyetemesen érvényes, nagybetűs szakmai megoldás nincs. Másodszor: nem vitás, módot kell találni az elszlovákosodó rétegek kisebbségi életbe történő bekapcsolására. Annak azonban, hogy ez az út a második nemzetiség bevezetésével kövezhető ki, éppen a sokszor hivatkozásként felhozott magyarországi tapasztalatok mondanak ellent: a második nemzetiség bevezetésével statisztikai értelemben rövid távon ugyan nőtt az ottani őshonos kisebbségekhez tartozók száma, de az asszimilációs folyamatok változatlanul érvényesülnek. A nemzetiségi iskolákat vagy a kisebbségi nyelveket használók köre nem bővült, márpedig ezek nélkül a nemzeti identitás átörökítése sem gondolható el. És ez még mindig csak egy szűk szelete a második nemzetiséggel kapcsolatos aggályoknak.

Mert mi a cél? Az, hogy módszertani zsonglőrködéssel kozmetikázzuk a magyarok elszlovákosodását, avagy megteremteni azt a környezet, amelyben megvalósulhat a magyar identitás újratermelése? Utóbbihoz például az vinne közelebb, ha tudnánk, hányan is beszélik Dél-Szlovákiában a magyar nyelvet, hiszen az hivatkozási alapul szolgálhatna a magyarnyelv-használat bővítésére. Ezzel szemben a beszélt nyelvekre a népszámlálás továbbra sem kíváncsi.

Magyar érdek, hogy ebben a szerencsétlenül időzített vitában nyomban dűlőre jussunk. Egy nemzetiség vagy kettő, a Szlovákiában élő magyarok száma vészesen fogy. Ehhez a fölöttünk tornyosuló problémához képest minden nézeteltérés, igen, ez a mostani is, másodlagos. A döntést követően pedig egyetlen hang maradhat: az, amelyik a széttartó ellenségeskedés, egymás revolverezése és kényszeres felelősséghárítás helyett a magyar nemzetiség vállalására biztat.

Kovács Balázs