Hiteltelen kreditrendszer

Ezután nem is volt meglepő, amikor a kilencvenes évek elején, a pedagógusszövetség alakulásának idején önképző táborokat, továbbképzéseket szerveztek a magyar pedagógusok – maguknak. Emlékszem, bámult is a szlovák szakma, jé, milyen jó ötlet. Azóta tudom, sok mindentől lehet félteni gyermekeink paidagógoszait, csak a tudástól, az egész életen át tartó képzéstől nem. Premisszaként mondhatjuk hát ki, semmi baj azzal, ha a pedagógus ilyen-olyan tanfolyamot, fejtágítást látogat, abszolvál, ő lesz ettől jobb, a gyereknek meg jobb.

Ezután viszont be kell számolnom arról is, hogy átnéztem, tüzetesen, órákat szánva rá, az ún. továbbképzési kreditrendszert. Működési mechanizmusát nem írom le, egyrészt jobban szeretem ennél az olvasót, másrészt egy év sem volt elég arra, hogy megértsem. A rendszerben otthonosan mozgók, persze, jól tudják – számolnak, keresnek, krediteket gyűjtenek, ettől majd nő a bér, 6, 26 vagy 66 euróval, mecsoda jó világ költözik a pedagóguscsaládokba, nemdebár. Az egy év viszont arra elég volt, hogy észrevegyem: a továbbképzésre, s jobbára az ezzel együtt járó európai pénzek felhasználására egész ágazat jött létre. Vannak, akik meg hirdetik a programokat, vannak, akik erre komoly webfelületet hoznak létre s kezelik, vannak, akik a tanfolyamokat gyúrják, s vannak, akik mindenféle programszámokat, szakirányokat határoznak meg olyan hivatalnoki bikkfanyelven, hogy bizony szótár kellett hozzá. Néhány továbbképzést volt szerencsém látni, és végig azon morfondíroztam, vajon abban az országban, ahol vannak iskolák beázó tetővel, hiányzó szociális tartozékokkal (nem mindenütt van angolvécé, kérem szépen), vannak speciális iskolák, amelyeket összevonnak, bezárnak, átszerveznek, spórolunk, s eközben eurómilliók mennek el szállásra, kajára, útiköltségre, s az esetek bizonyos részében teljesen fölösleges foglalkozásokra. Tévedés ne essék, láttam jó programot, láttam jó abszolvenseket, de csak nem hagy békén a gondolat, hogy ez az egész kreditrendszer ki a fenének jó? Ki a haszonélvezője?

Ha azokat a foglalkozásokat venném alapul, amelyeknek van értelme, ahol valóban tanul a pedagógus, akkor nem érdekel, mennyibe kerül, legyen ez a fenntartók, finanszírozók gondja. De amikor azt a temérdek projektet, bikkfanyelven írt álelméleti „izét” látom, amiket a tanáraink abszolválnak, akkor bizony eszembe jut, hogy felépíteni egy iparágat a támogatásokra, néhány évre bevezetni valakik drága játékát (merthogy az első kritikusan gondolkodó miniszter úgy szünteti meg ezt az egészet, mint a pinty) nem más, mint pénzpazarlás, verjük el, ha már van, miközben az eklézsia szegény. Pedagógusok tucatjaival vagyok napi kapcsolatban, munkámhoz tartozik a kisebbségi térfélen a „templomot és iskolát” imperatívusza, de olyan pedagógussal, aki a kreditrendszernek köszönhetően lett jobb, vette komolyabban a nemzet lámpásának feladatát, nem találkoztam. Sokkal inkább találkoztam azzal, amit az egyszeri parasztemberek anno a fing esztergálásának neveztek, s elnézést a pejoratív hasonlatért, de találóbb nincs erre.

Most már csak várok, hogy egy új oktatási kormányzat milyen zseniális áltevékenységgel lepi meg a szakmát – mondjuk a kétszáz eurós általános béremelés helyett.