Hídra vagy hadra föl?

Ugyanis, bár létezik Szlovákiában egy népes szavazóbázis, amelynek tagjai kiábrándultak a jelenlegi parlamenti pártok nagy részéből, sőt, a jobbára haszonelvű feszültségkeltésből is, ám nem a szlovák-magyar megbékélés számukra az elsődleges cél, hanem gazdasági és szociális helyzetük javulása.

Igaz viszont a Híd szlovák alelnöke, Rudolf Chmel állítása is, miszerint szükséges és hasznos projekt lehet egy olyan párt létrehozása, amely a nemzetiségi problémákat párbeszéd, valamiféle megegyezés útján próbálná megoldani. Annak ellenére is, hogy az efféle megoldás egyik legnagyobb akadályát, a szlovák-magyar viszonyban kétségkívül létező, és sajnos mindkét fél által egyaránt, mégpedig célirányosan táplált/használt megrögzött előítéletek képezik. Ráadásul, a vitás „magyar kisebbségi témákban” a szlovák politikusok általában pártszínekre való tekintet nélkül „nagyrészt összetartanak és egyetértenek”. Tegyük rögtön hozzá, az afféle gondolkodásmódtól sajnos egyáltalán nem mentes a szlovákiai magyar, de a magyarországi politikai elit sem. Sőt, talán nem is olyan irracionális túlzás, mint amilyennek első ránézésre tűnhet, utóbbi, mármint a magyarországi politikai elit, mintegy megrendelésként várja el a szlovákiai magyaroktól is a vonatkozó konfrontatív összetartást, egységet. Mégpedig – ugyancsak pártszínekre való tekintet nélkül – annak a kancsalul festett ideának a jegyében, hogy a magyar nemzet trianoni döntés általi, immár ugyan csak virtuális szétszabdaltsága épp olyan ideiglenes állapot, mint a százötven évig tartó török megszállás volt…

A Kárpát-medencében tehát nem más történik, mint az, hogy ez a fenomén, nevezetesen, a történelmi sérelmek táplálta legendákra, mítoszokra építő politikai taktika és stratégia a kölcsönös gyanakvásban, egyszersmind konkrét konfliktushelyzetekben érhető tetten a szlovák-magyar, magyar-szlovák viszonyban is. Tárgyilagos, nem kevésbé pedig empatikus szomszédságpolitika helyett. Márpedig a kölcsönösen empatikus, egymás gondolkodásának sztereotípiáit felismerő, ha nem is feltétel nélkül elfogadó, de legalább kezelni képes politizálásnak és közbeszédnek nem lehet alternatívája. Ha mégis igen, az a szlovák részről ún. kulturkampf jegyében zajló, már-már statáriális asszimilációnak minősíthető törvénykezés (Beneš-dekrétumok szlovák parlament általi aktualizálása, államnyelvtörvény). És a tetszik, nem tetszik, az irredentizmus jegyeivel kétségkívül megpecsételt közgondolkodás következményként a magyar szélsőjobb magyarországi markáns térhódítása sem más, mint ama bizonyos pokolba vezető út.

Épp ezért nem lehet a szlovákok számára alternatívája a szlovák-magyar megbékélést, empatikus együttműködést zászlajára tűző Híd pártnak semmilyen belterjes, a vélt- vagy valós történelmi sérelmekkel célirányosan vagy épp ösztönből manipuláló szlovák politikai csoportosulás. Ugyanígy az egyre inkább Duray Miklós sérelmi stratégiája által eluralt Magyar Koalíció Pártja sem. Amely a kiegyezésre törekvő kisebbségi politizálást, az empatikus szomszédságpolitikát ördögtől valónak, nemzetárulásnak, de minimum bohóckodásnak minősíti. „Csak” azért, mert a szlovák-magyar viszony akár viszonylagos konszolidálódása a puszta létét veszélyezteti. A Híd együttműködési projektjének kudarca viszont épp az lehet – a partikuláris formációk mindegyikére általában is leselkedő belterjes világszemléleten túl –, hogy a szlovákiai és magyarországi választók a 2010-ben esedékes parlamenti választásokon akár érzelmi alapon, akár az őket szorongató gazdasági és szociális válság okán még inkább hadra foghatóak lesznek egymás ellen határokon belül és határokon túl, mint ez idáig.