Hideg van

Ezzel az indokkal utasítottam el a minap egy egyébként remeknek tűnő témaajánlatot. Amióta hallottam erről a téli depresszió nevű betegségről, meg vagyok győződve róla, hogy ebben szenvedek, ezért amit csak lehet, telefonon bonyolítok. Nem kell irigykedniük, irodám reggelente általában hideg, mint a jégkrémszállító kamion beltere, az ablakszigetelés semmilyen, a radiátor tessék-lássék végzi dolgát, a villanymelegítőt pedig úgy kell kirimánkodnom a gondnoktól. Hidegben a dolgozó gyengén teljesít, ingerlékeny, mogorva, türelmetlen, állandóan az óráját nézi. Utcára menni a magamfajta fázós embernek kínszenvedés, hiába a dupla jégzokni és a kabát alatti három réteg, az orrom például abszolúte védtelen, sőt a bakancsom talpa is törött. Ajándékvásárló portyákon is előnyben részesítem a jól fűtött áruházakat, pedig a karácsonyi kirakodóvásárnak nálunk utánozhatatlan hangulata van. Az emberek vidáman eszik a lacipecsenyét, isszák a forralt bort, rángatják a gyereket maguk után, sőt vannak, akik a színpadra terelt, téliesített néptánc-csoportok műsorát is végignézik. Ezeket őszintén csodálom. Én inkább hazamenekülök, gondosan bezárt ajtók mögött színültig engedem a kádat forró vízzel, s amikor már gőzben áll a fürdőszoba, kinyitom az ajtót, és a lakás pillanatok alatt felmelegszik. Ezt persze a vízóra miatt nem lehet naponta megcsinálni, néha egyszerűen meleg helyre kell menni. A mozikat például többnyire egészen jól fűtik, egyik ismerősöm a szemközti presszóra esküszik, a másik meleg baráti beszélgetésekre jár a könyvtárba, az olvasóterem közönségének legnagyobb megdöbbenésére. Át kell vészelni valahogyan ezt a kis időt, nincs már messze a tavasz! (Bárcsak hihető lenne ez a mondat…)