Hiányból soha nincs hiány

Szlovákia gazdasága örvendetesen talpra állt, a nyugati országrészben lassan már lasszóval kell fogni a képzett munkaerőt. Akár hisszük, akár nem, már bő két éve infláció sincs, a bérek pedig kis lépésekben, de nőnek (mielőtt felszisszennének, nem mindenkié). És itt le is vehetjük a rózsaszín szemüveget! Ugyanis az elmúlt 5 évben hiába nőttek az adóbevételek mintegy 5 milliárd euróval, a kormány, mint egy masszív ivó, teljes mértékben rászokott a válság idején bevezetett, akkor ideiglenesnek mondott ágazati adókra, a mámort fokozva emellett újabb adóféleségeket talált ki a gazdaságban érdekeltek számára. Olyannyira, hogy jövőre hiába mérséklődik a társasági adó kulcsa 21 százalékra, összességében a vállalkozói szféra jövőre még többet fizethet be az államkasszába – hacsak nem él az eddiginél is intenzívebben az adóelkerülés magas szinten űzött eszközével.

A kedélyeket megnyugtatandó, a pénzügyminisztérium ismételten elővette csodafegyverét, a hiánycsökkentés koncepcióját. Ha ez maradéktalanul megvalósul, akkor a független Szlovákia történetében először 2019-ben végre szimbolikus többlettel zárjuk az évet. A gond csak az, hogy a deficitnek eredetileg 2018-ban akartunk hátat mutatni, ehhez képest a tavalyi hiány is nagyobb lett a vártnál, sőt az idei hiánycélt is minden jel szerint túllépjük. A jövőt végre nem felélő többlet (ízlelgessük a szót, ezt a közgazdaságban szufficitnek hívják) elérése egyre inkább kitolódik. Méghozzá olyan, a gazdaság vitorláit duzzasztó kedvező hátszélben, amikor végre tartalékolni lehetne az óhatatlanul bekövetkező zord időkre. „Ma azért buknak el nemzetek, mert bebetonozzák a rendszer haszonélvezőinek hatalmát, mert a politikusaik tökéletesen elégedettek azzal, amit maguknak zsákmányoltak, mert intézményeik nem befogadók” – állítja a nemzetközi visszhangot kiváltó, Miért buknak el nemzetek? c. könyv amerikai szerzőpárosa. Fájdalom, de a haszonélvezők bebetonozása nálunk is észlelhető, hiszen már a sokadik Bonaparty-akció sem tudja elmozdítani a helyéről a Smer kulcsfigurájának számító belügyminisztert. Az elégedettség mellett egyfajta kényelem is érzékelhető, hiszen az országot pezsgésbe hozó Ivan Mikloš-féle gazdasági reformok óta e téren semmi érdemleges nem történt, pedig kéznél van az idén tragikusan fiatalon elhunyt Martin Filko, a Pénzpolitikai Intézet vezetője által kidolgozott és a pénzügyminiszter által is támogatott közbeszerzési reform. A gyakorlatba átültetett reform minimalizálná a korrupciót, az állami közbeszerzések során elfolyó évi 250–300 millió eurót pedig az alulfinanszírozott egészségügyre, oktatásra, továbbá a fájóan leszakadt kistérségek felkarolására lehetne fordítani. Ha a szemünk előtt három pártra zsugorodó kormánykoalíció valami maradandót szeretne letenni az asztalra, ha az adósságcsapdából kiutat jelentő államháztartási hiányt valóban fel akarja számolni, akkor a jogbiztonság és jogérvényesítés erősítése mellett kulcsfontosságú az említett reform haladéktalan átültetése a gyakorlatba. Ez akár újabb lendületet adhatna a gazdaságnak, így a fejlett uniós tagokhoz viszonyított, lépésről lépésre történő felzárkózásunk belső hajtóereje továbbra is biztosított lenne.