Hétköznapi csalódások...

Feleségemmel rászántuk magunkat, hogy elmegyünk Győr városába, s beülünk a moziba egy kis kikapcsolódás céljából. Ez afféle figyelemelterelés, csak azért, hogy a hétköznapi rutin megszakadjon, és egy picit együtt legyünk. A film után aktiváltattuk a parkolójegyünket a pénztárnál, majd elindultunk a parkolóautomata felé. A bejáratnál két automata van elhelyezve, s észrevettem, hogy körülbelül száz cetli van az automaták alatt, bizonylatok, amiket a gép kidob akkor, amikor valaki kifizeti a jegyet. A történetben a legszebb pillanat az, hogy az automaták közvetlen szomszédságában (30 centire) el van helyezve egy hulladékgyűjtő. Én értem, hogy az automata nem adja ki szépen a bizonylatot, hanem szó szerint kiköpi, és le kell érte hajolni, fel kell venni, de már erre sem vagyunk képesek? Odáig fajultunk, hogy a törzsünket nem vagyunk képesek előre dönteni és egy papírfecnit felvenni, majd a szemetesbe hajítani? (Van takarító néni, vagy mi?) Amúgy igazából nem is vagyunk olyan messze a Wall-E című rajzfilmtől. Az ember már lusta összeszedni maga után az apróságokat, folyamatosan termeli a szemetet, és ha nem lesz takarító menedzsment, akkor a hulladékhegyek nődögélni kezdenek a lábunk alatt is…

Sajnos volt még egy kellemetlen tapasztalatszerzésünk. Átmentünk a másik plázába, ahol millió ember volt, szinte egymást taposták, és azon már meg sem lepődtünk, hogy azon a folyosón, ahol öt ember elfér egymás mellett, ott félre kell állnunk, mert csak akkor vennék észre magukat a szembejövők, ha nekik mennénk (már rutinosak vagyunk, és itt lehet azt harsogni, hogy minek mentünk oda). De hát én nem olyan családból származom… Gyorsan meguntuk a tatárjárást, beültünk az autóba, majd észrevettük, hogy egy apuka a két kislányával erőteljesen mutogat, integet nekünk. „Szép napot! Segíthetek valamit?” – kérdeztem illedelmesen az ajtót nyitva. „Lóg valami sárga ló…. az ajtódnál” – mondta. Értettem a jó szándékot, megköszöntem. Amiatt viszont mostanáig sokkhatás alatt vagyok, hogy a két kislány előtt teli torokból így beszélt. Ezután nem is csodálkozom, hogy ha a gyerekek káromkodnak az iskolában, nem tudnak köszönni, meg hasonló nyalánkságok.

Nem győzöm hangsúlyozni, tisztelet a kivételnek, de az egyre gyakoribb negatív tapasztalatok azt mutatják, folyamatosan szaporodik az érdektelenség és a nemtörődömség. Egyszerűen azt érzem, hogy az életvitelünk, a társadalmunk, pontosabban a létezésünk kultúrája elveszett dolog, amit néhányan próbálunk hordozni, de egyre kisebb reményekkel. Talán apróságoknak tűnnek, amiken páran megbotránkozunk, de ezek nem egyedi esetek. Tömegek viselkednek így, s ha a gyerekek ezt látják, akkor a következő generáció is így fog viselkedni. Egyáltalán nem csodálkozom azon, ha egyre többen belefáradnak a megváltás keresésébe, hisz a hétköznapi csalódások olyan mértékben elszaporodtak, hogy a pusztulás már-már visszafordíthatatlannak tűnik.

A szép szó lassan olyan kegyelemmé válik, amit csak kivételes emberek tapasztalhatnak meg. A fent említett pillanatban sem a gyerekek, sem a feleségem, de még én sem voltam ilyen kegyelmi helyzetben. Igaz… Örüljek annak, hogy legalább szólt.