Házhoz jön a természet

Egyre inkább hajlok afelé, hogy készpénznek vegyem: a kívülről szürkének, unalmasnak látszó bérházakban minden megtörténhet. Vagy legalábbis majdnem minden. A múltkor például becsöngetett hozzánk a szomszédunkban lakó kedves, fiatal nő. Nagy szabadkozások és sűrű elnézéskérések közepette a segítségemet kérte. Nem tudja, mitévő legyen, mondta, mert a WC-jében furcsa neszezést hall. A fal mögül, amely a szellőzőaknától választja el a helyiséget. Nem is igazi fal az tulajdonképpen, hanem amolyan vékony semmiség, egy része ajtószerűen nyitható, hogy hozzá lehessen férni az ott futó csövekhez is. És mivel a szocialista éra építészete kis dolgokra nem nagyon adott, nem is igazán „ül” tökéletesen, helyes kis rések is vannak rajta. Szóval a „betolakodó”, ha kisebb testű, talán még a lakásba is bejuthat. Megpróbálta légfrissítővel hatástalanítani, de a zajok nem szűntek. Megértettem a feldúltságát. A télen én is majdnem frászt kaptam, amikor egy reggel kiléptem a lépcsőházba, és a lépcső legfelső fokán egy patkányt pillantottam meg. Egyrészt nem tartozik a kedvenc állataim közé, másrészt mindjárt eszembe jutottak a különböző rémmesék, hogy mekkorát tud ugrani, meg hogy akár az ember torkát is átharaphatja stb. Szóval kellően „ráhangolódtam” a látványra. A szomszéd lány szavait hallgatva azonnal átfutott az agyamon: lehet, egy újabb kedves rágcsáló tette tiszteletét a házunkban! Nem dobott fel a gondolat, de azért átmentem hozzá, ne érezze magát egyedül ebben a nehéz helyzetben. Terepszemlét tartottunk a WC-ben, ahhoz azonban nem volt bátorságom, hogy belessek az ominózus tetthelyre. Következett a konzultáció: mit tehetnénk? Beláttuk, mi ketten nem túl sokat. Nem baj, mondta a szomszéd lány, este átjön az édesapja, és tisztázza a helyzetet. Addig is, javasoltam neki, tömje be ronggyal vagy papírral a réseket. A biztonság kedvéért... Másnap összefutottunk a ház előtt. A lány nagy lelkesedéssel újságolta: képzeljem el, a szellőzőaknában egy kismadár volt. Egy apróka, alig kelt ki a tojásból. Az apuka kiszabadította, és kivitte a szabadba. Azóta se fér a fejembe, hogyan kerülhetett a madár – és előtte persze a tojást rakó mamája – a szellőzőaknába. Úgy látszik, a természet olykor visszafoglalja a tőle elorozott területeket. A tanulság meg talán csak annyi, hogy jobb ma egy kismadár a szellőzőaknában, mint tegnap egy patkány a lépcsőházban.