Hatalomféltés és -vágy a háttérben

Szinte teljes érdektelenség mutatkozott a lapok hasábjain és a televízió képernyőjén a világnappal, március 22-ével kezdődött, a rasszizmus minden formája elleni harc európai hete iránt.

A magyar televízióban felvillant egy pillanatnyi képsor arról, ahogy Budapesten arab teákkal és hagyományos zsidó süteményekkel kedveskednek az érdeklődőknek. Másnap reggel egy izraeli helikopterből kilőtt rakéta kioltotta az öngyilkos merényletekért felelős palesztin szervezet, a Hamász vezetőjének, Jaszin sejknek az életét. Válaszul a szervezet tagjai bosszút esküdtek, azzal fenyegetőzve, hogy halált hoznak minden izraeli házra. Önkéntelenül is előlopakodik a kétkedés: van-e értelme reménykedni a gondolkodás és magatartás egyéni és kollektív szinten történő átalakításának lehetőségében? Elegendő-e a toleranciát és megbékélést hirdető jó szándék tömeges demonstrálása? A válaszkeresés alighanem megmarad ama önmagába visszatérő görbe vonal körbenjárásához, ha ez nélkülözi azt a, szinte vizsla módjára keresgélő, fürkésző elszántságot, hogy vajon miből is fakad a gyűlölködés, mert hisz az maga is fejlemény és következmény. S ilyenkor valahogy ködbe burkolózik a sokszor háttérben meghúzódó politikai-hatalmi gépezet, melyet a hatalomvágy és a hatalomféltés működtet.

Nem kétséges, hogy itt vágna elevenjébe a megbékélés útjainak egyengetését szolgáló felismerés: a nacionalizmus mint kizárólagos érdekérvényesítés az a gyökérzet, amelybe az erőszak eredendően kapaszkodik. Hisz maga a nacionalizmus, ideológiai burokba öltözve is elsősorban érzület, amely gyűlölködéssé fajulva a sovinizmus és a xenofóbia formáját öltheti. Ebből törhet ki robbanásszerűen és szabadulhat el az irracionális méreteket öltő tömeggyilkosság.

A nacionalizmus motivációs hátterének elhomályosulásához nem kis mértékben járul hozzá a mai Európán végigvonuló identitáskeresési és -ápolási hullám. S az „identitásgenerálási” folyamatokba úgy tűnik, belevetül és legalábbis új érzékenységeket szül a zsidóüldözéshez és a holokauszthoz való, rengeteg érzelmi elemmel is terhelt viszonyulás. Erről tanúskodnak az e téren különösebb feszültségektől mentesnek hitt Csehországban megfigyelhető jelzések. A konzervatív Lidové noviny Michal Frankl történész tollából származó cikket tett közzé arról, hogy a cseh történeti tudatban és emlékezetben gyakorlatilag teljesen feledésbe merült a cseh és csehszlovák állampolgárok elleni, a második világháború idején elkövetett legnagyobb méretű tömeggyilkosság. A náci gyilkosok 1944 márciusában Auschwitzban egyetlen éjszaka alatt 3792 férfit, nőt és gyereket küldtek a gázkamrába, majd pár hónap múlva, 1944 júniusában 6-7 ezer áldozattal járva ezt megismételték. Az iszonyatos kegyetlenség azokat a Terezínből oda szállított zsidókat sújtotta, akik az auschwitzi láger úgynevezett családi táborába kerültek, s ott az auschwitzi viszonyokhoz képest hihetetlen „kiváltságokat” élveztek. Ezekhez tartozott, hogy nem kellett alávetniük magukat a „szelektálásnak”, s a gyerekek szinte „óvodai” gondoskodásban részesültek. A náciknak ez a furcsa ördögi akciója a történészek szerint a zsidó népirtásnak a külvilág előtti elleplezését szolgálta: amint a kirakat „új áruval” pótolhatóvá vált, a korábbiaktól, hat hónap eltelte után „sürgős eljárással” megszabadultak.

Szabadkozva, de valahogy némileg egyaránt méltatlankodva is ír a szerző arról, hogy a lidicei és ležákyi lakosság lemészárlása és a két helységet a földdel egyenlővé tevő náci elvetemültség a csehellenes fasiszta terror elrettentő jelképe lett. Ugyanakkor az auschwitzi zsidók tragikus sorsa – akik a halál pillanataiban a cseh himnuszt énekelték – még ma sem számít a cseh népet germanizálással fenyegető náci rémuralom nemzeti szenvedéstörténetéhez. Természetesen a cikk rámutat azokra az okokra, amelyek a magyar közelmúltból is jól ismertek: az a leegyszerűsítő antifasiszta szemlélet, mely a politikai foglyok, így a kommunisták valódi áldozatvállalását mindenek felett állóvá minősítve igyekezett távol tartani a zsidóságot ért népirtás egyediségének és sajátosságainak figyelembevételét. A cseh közegben ehhez járult a nemzeti lét megőrzéséért és az állami függetlenség visszaszerzéséért síkraszálló ellenállási mozgalom heroikussá fokozott felértékelődése. S ez összefonódott a németekkel és a magyarokkal szembeni kollektív felelősségre vonással. A szerző eddig nem jutott el fejtegetéseiben. Pedig jó úton haladt afelé, hogy érzékeltesse: a cseh zsidók kínhalálát a nemzeti áldozathozatalból szinte kirekesztő elfogultság és a német meg magyar lakosság háború utáni hányattatásai egy tőről fakadnak.

Immár érzelemmentes mozzanattá szelídülve vall erről a csehországi jeles műfordító, Zádor Margit Emlékfoszlányok című, a Kalligram Kiadóban megjelent szépirodalmi igényű visszaemlékezésében. A koncentrációs táborból hazatartó lányokra rárivall a cseh rendőr, hogy Csehszlovákiában tilos magyarul beszélni, hagyják abba, mert visszaküldi őket oda, ahonnan jöttek.

„Rükvercnacionalizmusnak” nevezi Petr Pihart a múlttal való szembenézést kerülő mai cseh magatartást. S ez intelmeket kibocsátva tájaink minden viharvert szögletére érvényes.

A nacionalizmus gyökereiig hatoló közösségi önvizsgálat elodázása napjaink globalizálódó világában azt a közömbösséget táplálja, mely megkönnyíti a tőlünk akár távol, akár a közelünkben történő gyűlöltkeltést és annak hatalmi érdekeket szolgáló kihasználását.

A szerző történész