Ha én ifjú lennék

Egy szóval sem állítom, hogy ez nem igaz (persze vannak kivételek), de ha fiatal lennék, azért volna néhány hozzáfűznivalóm. 

Például ülök nyugiban a buszban. Látom, hogy kászálódik fel bottal egy idősebb ember. Már veszem is a hátizsákomat, hogy felálljak, amikor megszólal valaki – mellesleg láttam őt, amint az említett idős ember mellett szállt fel, tolakodva, majdnem lesöpörve őt a lépcsőről –, hogy lám, itt ez a fiatal, bezzeg nem képes felemelni a csontjait! Aztán amikor felállok, persze szégyenkezve, mert már mindenki engem bámul, akkor ez az illető, aki sokkal virgoncabb, mint akinek eredetileg fel akartam állni, győzedelmesen lecsapja magát az ülésre. Ez dühít. És az is dühít, amikor felállok valakinek, ő meg ahelyett, hogy leülne, elkezd vigyorogni, hogy jaj, édeske, én még nem vagyok olyan öreg, üljél csak vissza! Őszintén mondom, ilyenkor be tudnék húzni az illetőnek. Mert megint mindenki engem bámul. A hozzám hasonló fiataloknak, akik nem álltak fel, szinte az arcukra van írva, hogy kellett ez neked, te hülye! Én meg csak pirulok. Hát így. Lehet, legközelebb majd én is kibámulok az ablakon vagy mélyen bele a füzetembe. 

Aztán ha nemcsak fiatal, hanem egyben a saját gyerekem is lennék, akkor eszembe jutna, amit az anyukám (mármint én) mesélt. Hogy amikor engem várt, sokszor nem álltak fel neki, de nemcsak a fiatalok, pedig elég nagy volt már a potroha. Megtörtént, hogy egyszer valaki átadta a helyét. Később felszállt egy nő, s azonnal méltatlankodni kezdett, hogy a fiatalok ülnek, és közben szúrós tekintettel anyukámra bökött. Ez is itt, mondta, ez is csak ül, pedig milyen fiatal. Akkor valaki szólt, hogy hagyja már abba, nem látja, hogy állapotos? Anyukámnak égett az arca, de a nő csak folytatta. Nem érti, miért kell ennek ülni, bezzeg amikor ő állapotos volt, azt mondta neki az orvos, hogy mozogjon. De történt azért jó is. Egyszer egy hatalmas csokrot tartó idősebb nő adta át a helyét. Üljön csak le, mondta anyukámnak, nekem csak csokrom van, de magának valami sokkal fontosabb! És azt is mesélte anyukám, hogy később is sokszor kellett állnia, két kisgyerekkel, teli táskákkal, s általában inkább a nők álltak fel neki (nekünk). 

Közben eltelt harminc év. Az akkori fiatal vagy középkorú udvariatlanok most az idősebb korosztályhoz tartoznak. Lehet, hogy ma épp ők méltatlankodnak a legjobban? Pedig csak azt kapják, amilyen példát mutattak, nem?