Ha csak a csend marad

Ez az a fajta csend, ami a vihar után ül a tájra, amelyet a sötét hajnalon lidércnyomásból szabadulva hall az ember, mikor felébred.

Az a félelmetes, nyomasztó, üres csend, ami akkor vehette át az uralmat a nagymácsédi ház felett, mikor eloszlott a lőporfüst, elkeveredve két fiatal élettel, eloszlott a semmibe – és a szívdobbanás helyett csak a csap csepegését, az óra ketyegését vagy a távoli kutyaugatást hallani.

Ez a csend megmaradt, miután Ján Kuciak utolsó cikke beleordította világba azt, hogy ez a rendszer rothad.

Bár nem is volt ez ordítás. Talán még kiáltás sem. Csak a tények, a maguk csendes, szelíd módján, egymás mellett. Hogy tudjuk és lássuk, mi zajlik körülöttünk, hogy azok az emberek, akik mindenki felett állónak érzik magukat, bemennek a házunkba, felteszik a szaros csizmájukat az asztalunkra, kizabálják a hűtőnket, és még nekünk kell elnézést kérnünk.

A legszomorúbb, leghihetetlenebb paradoxon az egészben az, hogy

ha Kuciak nem hal meg ilyen brutális módon, akkor nem rendül meg az egész ország, nem fog össze az újságíró-társadalom, és ezt az anyagot valószínűleg sokkal kevesebben olvassák el, mint így.

Ezt borzasztó kimondani. De ki kell mondani.

Mert ez a rendszer azért jöhetett létre, azért működhetett, azért folyathatott Armani-öltönyök zsebébe milliókat, mert a csend, a félelmetes, nyomasztó, üres csend minden hangot elnyomott, beköltözött az emberek lelkébe, és valami mélységes, mocsaras apátiába taszította őket.

S a cinizmus netovábbja az, mikor Robert Fico kormányfő, Tibor Gašpar országos rendőrfőkapitány és Robert Kaliňák belügyminiszter kiáll a sajtó elé, és összefogásra szólítja fel az embereket. Miközben az ő regnálásuk alatt történhetett meg mindez: az ő idejük alatt csusszanhatott be a résen a maffia, az ő idejük alatt ölhettek meg egy újságírót. Az pedig már csak színház, szánalmas színház, hogy Fico valamiféle balkáni vajdaként az asztalra pakol egymillió eurót, és géppuskás rendőrkommandóssal őrizteti az újságírók minden bizonnyal enyves kis kacsói elől, nehogy lecsapjanak a koncra.

Ebből is látszik, hogy a miniszterelnök úrnak egyáltalán nem arra megy ki a játék, hogy ő bárkivel is összefogjon.

Fico fél. Fél annak az évtizednek a mocskától, szekrényben bújó csontvázaitól és következményeitől, amit hivatalban töltött. És nem, miniszterelnök úr, nekünk újságíróknak, egyszerű, jóérzésű állampolgároknak nem önnel kell összefognunk. Hanem azokkal, akiknek számít, hogy megszűnjön ez az üres, szürke, nyomasztó csend a lelkekben.

Mert Ján Kuciakot és menyasszonyát, Martina Kušnírovát már semmi sem hozza vissza az életbe. De ha most veszni hagyjuk az esélyt a megtisztulásra, akkor nem csak az ő haláluk lesz értelmetlen. Akkor már nem marad semmi.

Csak a csend marad.