Gyorstüzelő tévéfőnök

Az „egyrészt-másrészt” módszert alkalmazva illedelmes kommentárt írhatnék a megyei választások előtti kampánycsend közszolgálati televíziónk általi megsértéséről. Lévén, hogy Szlovákiában lassan már a 24 óránkénti napfelkelte kérdését illetően is minimum kétféle igazság van, számítógépemet nem is koptatom azzal, hogy véleményt nyilvánítsak róla, a miniszterelnök azonnali válaszainak sugárzása befolyásolhatta-e a voksolást. Számomra az ügy más miatt jelent témát. Milan Materák, a televízió központi igazgatója a kormányfő jelenését követő felháborodásról értesülve kapásból leváltotta két fontos pozíciójú beosztottját. Dzurinda szerepeltetésének, a politikusok egy része felháborodásának, a tévéfunkcionáriusok lefokozásának, majd a Központi Választási Bizottság reagálásának gyors egymásutánjából arra lehet következtetni, hogy Materáknak a káderintézkedés meghozatala előtt még arra se volt ideje, hogy végignézze Dzurinda azonnali válaszait, majd végiggondolja, a sugárzás tartalma alkalmas volt-e a voksolás befolyásolására. Csak arra fülelt, hogy a politikusok nagy része „feszítsd meg őt”-et kiált. Nem volt szüksége túlságosan buja képzelőerőre, enélkül is ki tudta következtetni, számára ez a balhé az igazgatói szék elvesztését jelentheti. Eszébe se jutott, hogy a törvény a kampánycsendsértési gyanú megalapozottságának elbírálását azért bízza a Központi Választási Bizottságra, mert ez a testület folyamatosan ülésezik, így huzavona nélkül állást tud foglalni. Éppen most 30 éve, hogy a politika szintén alaposan ráijesztett a televíziós igazgatókra meg a főszerkesztőkre. Kedvenc lapom vezetői feladatul kapták, hat helytelenkedőt távolítsanak el a redakcióból. Végül nyolcnak kötöttek útilaput a talpa alá. Megijedtek, túlteljesítettek. Materák ijedtében azt se várta meg, hogy a legilletékesebb testület megnézze, meghallgassa az inkriminált televíziós szereplést. Ha magatartása nem oly hivatalnoki, ha nem esik pánikba, ha végiggondolja a dolgot, megkímélhette volna magát egy kínos élménytől. Szemébe mer nézni munkatársainak? Miért kopott el az újságírók 10-12 évvel ezelőtt visszanyert bátorsága? A legkényelmesebb válasz: nem tudni, mit hoz a holnap. Szállóigévé vált, amikor úgy 1993 táján döcögni kezdett nálunk a demokrácia, hogy demokraták nélkül nincs demokrácia. Ijedős főszerkesztőkkel, tévéigazgatókkal az élen talán elképzelhető bátor sajtó?