Gyorsabb, mint a porse

Nemrég írtam egy szülőről, aki miután meghallotta, hogy a homokozóban magyarul beszélek a két és fél éves unokámmal, 

kioktatott, hogy a magyar várakban a szlovákok számára csak egy szoba létezett: a börtön. 

Most újra találkoztam vele. Muszáj elmesélnem.

A találkozás nem nagyon lepett meg. Ugyanazon a játszótéren nem meglepő ugyanazokkal a szülőkkel találkozni. Kicsit számítottam is rá, ezért felkészültem. Persze végső soron nem kell, hogy az ember mindenre reagáljon, amit mondanak neki, de én úgy döntöttem, hogy ha megint szóba kerül a téma, nem fogom ignorálni. Nem is kellett sokáig várnom.

Az unokám épp fennhangon magyarázta, hogy a „motor az nagyon gyors, az a leggyorsabb, gyorsabb, mint a porse”, amikor láttam, hogy a nő elindul felénk. Aztán elmondta szinte szóról szóra ugyanazt, mint múltkor. 

Ez kicsit meglepett. Mondtam is neki, nagyon kedvesen, hogy ezt már egyszer elmagyarázta nekem, nagyjából három hónapja. Ettől meg ő lepődött meg. Nem tudom, azért-e, mert elfelejtette (bár ezt nem hiszem, abban a városrészben ugyanis biztosan nincs több magyar kisgyerek), vagy azért, mert azt hitte, én felejtettem el. De feltalálta magát. Igen, mondtam, így ő, mert ez így van, a magyarok leigázták a szlovákokat. Mikor, kérdeztem. Hát, amikor még nem létezett az önálló Szlovákia. Na jó, de mikor volt az, forszíroztam tovább. Hát régen, válaszolta. De milyen régen? Hát az teljesen mindegy, hogy mikor, mondta. Szerintem meg nem mindegy, kötöttem az ebet a karóhoz, ezért kérem válaszoljon: tíz éve, száz éve, kétszáz éve? Jó, akkor száz éve, szögezte le. És maga szerint én hány éves vagyok, elmúltam már száz? Ez meg hogyan jön ide, nézett rám mérgesen. Hát úgy, hogy bár nem vagyok fiatal, azért száz még nem múltam, épp ezért kérem, ne ismételje nekem ezeket a dolgokat. Hiszen én biztos, hogy nem nyomtam el egyetlen szlovákot sem, s hogy az őseim tettek-e ilyet, azt nem hiszem, mert nincs róla tudomásom, hogy várkastélyban laktak volna. Voltak viszont későbbi rokonaim, akik maguk emelhetnének panaszt ilyen-olyan bánásmódok miatt, ha még élnének. A legrégebbiek, akikről tudok, meg nem is voltak mind magyarok. Képzelje, az egyik oldalon szerb őseim is vannak. Tényleg? Ezen elcsodálkozott. 

És maga honnan tudja, hogy nem voltak-e véletlenül magyar ősei, kérdeztem. Ezzel akaratlanul is felpaprikáztam. 

Az biztos, hogy nem voltak, mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Nem is mondtam ellent, mert minek. Meg aztán hirtelen otthagyott, visszament a kocsiban alvó kisbabájához. 

Azóta egyszer találkoztunk. Odavezette a homokhoz a totyogó kisfiát. Nagyon aranyos, mondtam. Elmosolyodott. Aztán váratlanul kibökte, hogy az egyik üknagyanyja állítólag csak magyarul tudott. Ezek szerint készült a találkozásunkra.