Gyarmati unalomból

Pontosabban az angolt futballválogatott válsága. Belterjes, sajátos stílusú képződmény, amely mintha nem tudná integrálni az elmúlt két évtized változásait. Ez az angol társadalom és az angol labdarúgás. Érdekes paradox, hogy amíg angol csapatok nem szerződtettek nagyobb számban külföldi játékosokat (a 90-es évek közepéig), a válogatottjuk egész elfogadhatóan játszott. A ’90-es világbajnokságon négy közé jutott, a ’96-os Eb-n szintén. Mondjuk a ’94-es vébére ki se jutott, de két olyan torna közt, mint a ’90-es és a ’96-os, ezt meg is tudtuk bocsátani nekik. Igazából még a ’98-as világbajnokság is adott okot reményekre, leginkább a 18 éves Michael Owen bombaformája miatt. Aztán ő sem mutatott azóta sok mindent. A Shearer–Sheringham– Gascoigne generáció kiöregedett, és azóta nincs, aki rúgja a gólokat. Nagy pénz van meg kis foci. A bajnokságban az idegenlégiósok parádéznak, a hazai nevelésű sztárokból hiányzik az ötlet és a kreativitás. Belterjesek és haloványak, mint az angol arisztokrácia, meg az egész társadalom. Alja munkát nem végeznek, inkább elvannak segélyen. De ha ugyanazt a segélyt már egy bevándorló kapja, akkor tiltakoznak. Az az övék, az ő gazdaságuk termelte ki, az ő elődeik által összelopkodott gyarmati importból. Ez persze adott, mindenki a saját hagyományaira büszke, és hát tessék utánuk csinálni. Meg hát azok más idők voltak, gyarmatbirodalom satöbbi. Csak most meg, 2016-ban mintha annyira ránőtte volna magát mindenkire a nagy koloniális nosztalgia, hogy unalmukban kiszavazták magukat az Európai Unióból. A politikusaik sorra mondanak le, senki sem kér a nagy függetlenségből. Még a végén a miniszterelnök helyére is külföldi szakembert fognak igazolni, mint a válogatottba, szövetségi kapitánynak. De minek menne oda egy külföldi? Az időjárás elviselhetetlen, a kaja szintén. Gazdaság meg pénz azért van. Még van.