Forrongó párizsi tavasz

A forrongó tavasz a párizsi egyetem nanterre-i karáról indult, ahol a szexuális szabadság nevében a fiúk könnyebb bejárást követeltek a lányok szobáiba. A hatalom a kar bezárását is fontolgatta, amire komoly tiltakozások kezdődtek. A diákok radikális egyetemi reformokat követeltek, és hevesen támadták a fogyasztói társadalmat.

Május 3-án a Sorbonne diákjainak egy része szolidaritást vállalt a nanterre-iekkel, az egymással összecsapó diákszervezetek lecsillapítására a rendőrséget hívták ki.

Közelharc kezdődött

a hatalom és a lázongó ifjúság között,a város hadszíntérré vált, barikádok és felszedett utca?kövek, betört kirakatok és kiégett autók uralták a képet. A rendőrökkel való összecsapásban több százan megsebesültek, a letartóztatottak száma megkö?ze?lítette az ötszázat.

A diákság hamarosan támogatást is kapott, a rendőrség kemény fellépése nyomán a szakszervezetek május 13-i tüntetésén 750 ezer ember vett részt, a rendszerrel szembeni elégedetlenség általános sztrájkmozgalommá szélesedett. Sztrájkoltak az állami hivatalok, a rádió és a televízió. A munkások gyárakat foglaltak el, béremelést, rövidebb munkaidőt, több szociális juttatást követeltek.

Május 20-án közel ötmillióan sztrájkoltak,

szinte az egész ország megbénult. A politikai szervezetek nem tudták az események irányítását kézbe venni, az 1967-es választásokon megerősödött baloldal, a kommunista párt sem volt képes a mozgalom élére állni. A hatalom megrendült, a kormány csak a hadseregre támaszkodhatott, de Gaulle tábornok megingathatatlannak hitt hatalma megrendülni látszott.

Daniel Cohn-Bendit, népszerű nevén Vörös Danny, a diákság emblematikus figurája a kiutasítás sorsára jutott, mire a diákok felgyújtották a tőzsdét, a kapitalizmus „templomát”.

De Gaulle tévébeszédében átfogó szociális reformokat és az egyetemi viszonyok rendezését ígérte, de maga mögött tudva a hadsereget, visszautasította a lemondására irányuló követeléseket.

Feloszlatta a parlamentet és új választásokat írt ki.

A forradalommal fenyegető elhúzódó lázadás azonban kezdett kifulladni. A júniusi választásokon a tábornok újra bizalmat kapott a franciáktól. A társadalmi feszültségek nem szűntek meg, az V. köztársaság rendje igazán csak Pompidou elnöksége alatt állt helyre.

1968 tavasza új fejezetet nyitott a politika, a kultúra történetében, de a mindennapokban is. A lázadók mára zömében tisztes polgárokká szelídültek, s ők töltenek be vezető tisztségeket. „Az egész egy közös álom volt, részben siker, részben pedig kudarc. Politikai mozgalomként a diáklázadásnak nem volt jövője, de megteremtette a kulturális liberalizmus hatalmas lehetőségeit” – mondta Gilles Lipovetsky szociológus.

Soha korábban nem találkoztak személyesen,

mégis az 1968-ban a barikád egyik oldalán a diákokat vezető Daniel Cohn-Bendit és a másik oldalon a rendfenntartásért felelős párizsi prefektus, Maurice Grimaud a viszontlátás örömével ölelték meg egymást negyven évvel később.

A Le Point című francia hetilap szervezésében először találkozott a 63 éves német–fran?cia egykori anarchista és a 95 éves volt főrendőr, hogy együtt idézzék fel, mi történt 1968 májusában Párizsban.

Az április 22-én kezdődött egyetemi mozgalomban részt vevő néhány száz diák május 3-án foglalta el a Sorbonne Egyetem udvarát. A rektor kérésére a rendőrség még aznap délután kiürítette az egyetemet. Az esemény példanélküli volt: rendfenntartó erők még soha nem hatoltak be a francia egyetemekre.

„Aki földre került embert üt meg, önmagát üti meg!”

– adta ki a jelszót Párizs prefektusa, akinek köszönhetően a kemény rendőri fellépés ellenére nem folyt vér negyven évvel ezelőtt Párizsban. Maurice Grimaud visszaemlékezése szerint a kiürítés a legnagyobb nyugalomban zajlott, még gumibotra sem volt szükség.

A rendőrség azonban nem vonult vissza, az utcán igazoltatta a diákokat, majd közelharc kezdődött a lázongó ifjúsággal. A rendőrökkel való összecsapásban mindkét oldalon több százan megsebesültek, a letartóztatottak száma megközelítette az ötszázat.

„A diákokkal nagyon kulturált hangon tudtunk beszélni. A rendőrségi jelentések szerint még a legkeményebb napokon is az ésszerű kommunikációnak köszönhetően mindkét oldalon elkerültük a szélsőségeket” – állítja az egykori prefektus.

„Igen, így volt. Voltak összecsapások, de ez csak egy része az igazságnak. Amikor manapság a tüntetések képeit mutatják, csak ezt a részt láthatjuk” – teszi hozzá Cohn-Bendit.

A letartóztatott társaik elengedését követelő diákok a barikádokat május 10-én a rendőrökkel való összecsapások elkerülésére emelték. Cohn-Bendit tisztában volt azzal, hogy a rendőrség ezt nem fogja annyiban hagyni.

A miniszterelnök külföldön tartózkodott, a köztársasági elnök, Charles de Gaulle tábornok már lefeküdt, és senkinek sem volt joga felébreszteni – idézi fel mosolyogva a prefektus, aki csak hajnalban – miután több tucat rendőr megsérült a feléjük dobált macskakövektől – rendelte el a barikádok felszámolását.

Ez is jellemző volt a korabeli Franciaországra

„Az 1871-es Kommün óta nem látott események zajlanak Párizsban, és senki nem ébreszti fel a köztársasági elnököt!” – mondja nevetve a volt diákvezér.

A két férfi, aki a barikád két oldalán harcolt, abban egyetért: tévedés lenne azt gondolni, hogy 1968 csak az utcai tüntetésekről szólt Franciaországban.

Cohn-Bendit arra emlékeztet, hogy május elején Jean-Paul Sartre-nak adott interjújában kijelentette: „Ez lázadás és nem forradalom. A társadalom mélyén zajlik valami, a hatalomátvétel nincs napi?renden.” A nagy?gyűlések, a gyárakban zajló tiltakozásokon elhangzó felszólalások jelentették a lényeget.

A prefektus éppen ezért döntött úgy, hogy a rendőrség nem hatolhat be az épületekbe,

még egyszer a Sorbonne-ra vagy az Odéon színházba, amelyeket utána biztosítani kellett volna: „Jobbnak tűnt, hogy a fiatalok meg akarják váltani a világot, mint hogy az utcán harcoljanak a rendőrség ellen ... A rendőrség nem politikai, inkább gyakorlati indítékok alapján működött” – mutatott rá az egykori rendőri vezető.

Az 1968-as diáklázadás két hősének első és talán egyetlen találkozása az egymás iránti legnagyobb tiszteletben zajlott. Grimaud elárulta, negyven éve közelről figyeli Cohn-Bendit politikai pályafutását, amelyet kiemelkedőnek tart.

Az egykori diákvezér ma már a német Zöldek képviselője az Európai Parlamentben, s a francia politikai élet eseményeit is rendszeresen kommentálja a médiában.

„Ma ugyanolyan spontán öleltük meg egymást, mint amilyen spontán 1968 májusában a macskakövek repültek” – mondta a hajdani prefektussal lezajlott találkozó után az egykori diákvezér.