Forog a régi lemez

Fél éven belül a harmadik magyar külügyminiszter látogatott Pozsonyba. A bemutatkozó körútján lévő Szijjártó Péter is majdnem ugyanazt mondta, mint elődei. Éljen a szlovák– magyar gazdasági együttműködés, figyelni kell az energetikai kérdésekre, új határátkelőkre van szükség (hm, mintha 2007 óta már a gyakorlatban sem lenne határ a két ország között), aztán majd jöhetnek a nyomasztóbb témák. Majd valamikor.

Szijjártó ezt még azzal fejelte meg, hogy szükség van sikertörténetekre. Kérdés, hogy miért? Fico, Lajčák vagy Kaliňák talán másképp fog nézni a Malina-ügyre, mint korábban, ha átadnak még tíz–tizenöt határátkelőt? (A nem létező határon.) Vagy a belügyminiszter személyesen ad új szlovák személyit az állampolgárságuktól megfosztott magyaroknak, s egyben bocsánatkérő levelet, ha megtudja, hogy működésbe lépett a két országot összekötő gázvezeték?

Aligha. Hogy ne legyünk igazságtalanok, elhangzottak pozitív hírek is, csak legyen látszatjuk. Például felülvizsgálnák a külügyminiszterek a vegyes bizottságok munkáját. A testületek eddig gittegyletként működtek, ám pont a két ország tárcavezetői voltak azok, akik fontosságot tulajdonítottak ennek a formátumnak, amikor a vegyes bizottságoknak utalták a kényes kérdéseket – hogy majd azok oldják meg. Pedig már akkor is tudhatták volna, hogy ott minden lesz, csak eredmény nem. Most kicsit lehet reménykedni, hogy legalább a bizottságok ügyében rendet raknak, s ha beismerik, hogy azok semmire sem jók, a jövőben nem fogják lepasszolni nekik a kényes ügyeket. Egy alibizmussal kevesebb lehet.

Miért kerülik a „forró témákat”? Mert momentán mindkét félnek ez az érdeke – az pedig másodlagos, hogy az itt élő magyarok mit szeretnének. E tekintetben a magyar kormány úgy viselkedik, mint a korábban joggal kritizált baloldali magyar kormányok. A hallgatás értelemszerűen leginkább a szlovák félnek felel meg. Ficóék addig is elmondhatják, hogy rendezték a vitás kérdéseket, és rendet tettek a szlovák–magyar fronton. Sőt, ha valaki idehaza azt mondaná, hogy vannak problémás ügyek, a Smer egyszerűen rámutathat a legutóbbi kormányfői találkozón készült Fico–Orbán fényképre, mondván: a két vigyorgó politikus láttán nem úgy néz ki, mintha itt komoly gondok lennének. „Ha így lenne, Orbán biztosan nem hagyná ezt szó nélkül!” – tehetnék hozzá ravaszul a smeresek.

S miért jó mindez a magyar félnek? Két lehetséges magyarázat van, valószínűleg az igazság a kettő keveréke. Egyrészt az Orbán-kormány az elmúlt négy évben épp elég európai ellenséget szerzett magának – hogy erről ki és milyen mértékben tehet, az nem ennek az írásnak a tárgya –, így nem hiányzik a feszült szlovák–magyar kapcsolat. Aminek láttán a nyugati szemlélők könnyen azt gondolhatnák (akár teljesen félreértelmezve a helyzetet): Orbán mindenkivel összeveszett, biztos most is ő a ludas, nem Fico. A másik magyarázat szerint azért nincs erélyesebb magyar reakció, mert Budapest is tudja, hogy számos ügyben nem tudna konkrét sikert elérni. Csak a bál állna. Ugyanúgy, ahogy a magyar honosítást nem tudta megváltoztatni Fico, a szlovák ellenreakció megváltoztatását sem tudja kikényszeríteni Orbán. A vitás kérdésekről viszont akkor is őszintén beszélni kell, ha mindkét fél tudja, hogy jelenleg nincs politikai akarat a megoldásukra. Legalább azért, hogy az érintettek – ez esetben a honi magyarság – lássa, valakinek fontos az, mi történik itt. Az elmúlt években bemutatott balettmozdulatokkal jottányit sem jutottunk előre, csupán gyűlnek a szőnyeg alatt a megoldatlan ügyek.