Fojtogat a múlt

Arra számítottunk, hogy végre egy olyan úton indulhatunk el, ahol majd nem arról szólnak a hétköznapjaink, hogy van-e étolaj a boltban, a szüleim hány kiló lisztet vehetnek a fizetésünkön, mikor és kivel lesz valamilyen fegyveres konfliktus, stb. De mint 12 évvel később kiderül, sokat vártunk, keveset kaptunk.

Készülök a szerkesztőségbe, a háttérben szól a tévé. Hallom a néhai Szlobodan Milosevicset, gondoltam valamilyen retrospektív híradó megy a dobozban. Kapcsolnám ki a tévét, akkor látom, nem Milosevics az, hanem a tanítványa, a mai miniszterelnök, Ivica Dacsics. Ugyanaz a hanglejtés, még a téma is hasonló. Ha nem kellünk Európának, az sem kell nekünk, majd mi egyedül, majd mi valami mást, újat kitalálunk... A májusi parlamenti választások utáni kavalkád eredménye az lett, hogy Szlobodan Milosevics párttársai Milosevics egykori ideológiai partnere, az akkor csak vörös-fekete koalíciónak titulált csoportosulás másik vezére, Vojiszlav Seselj tanítványainak új pártjával kormányoznak. Eszmei vezetőjük Tomiszlav Nikolics, a mai államelnök. Most, 12 évvel Zoran Gyingyics színre lépése, és 9 évvel meggyilkolása után ott vagyunk, ahol a part szakad. Egykori pártját ma belső viszályok bomlasztják, hagyatékából még mutatóban sincs semmi. Visszarendeződött az ország. Ez nem most kezdődött, az elmúlt négy évben Dacsicsék már a demokratákkal kormányoztak, most fordultak a Seselj-sarj felé. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy teljes politikai amnesztiában részesítse őket a politikum. Nem a közvélemény, mert annak egy része még emlékszik, kik azok, akik ma hatalmon vannak. Most már nem olyan fontos az sem, hogy ki lopott az idei (és a 2000 előtti választásokon), a lapokat leosztották. Még ha az ország nemzetközi megítélése kedvezőbb is, mint 2000 előtt volt, belülről nézve (tragi)komikus, hogy milyen gyorsan váltanak oldalt, színt a politikai erők, csak azért, hogy valamilyen hatalomhoz jussanak. Szerbia gazdasági és társadalmi letargiában van. Ahhoz, hogy (újra) le kelljen írni ezt, 12 év elég volt. Október van megint, de most az erő és az akarat is hiányzik egy forradalomhoz. Az egész hátterében az áll, hogy ma már nincs egyik és másik oldal. Összemosódott minden, a csontvázak előkerültek a szekrényből, és együtt táncolnak a 2000. október 5-i eseményeket látszólag az első sorokból, de a valóságban a háttérből figyelőkkel és kivárókkal. 2000 ősze a diktatúra megdöntéséről, az elszigeteltség megszűnéséről szólt. Arról, hogy ne csak földrajzilag legyünk Európa része, hanem fejben is vetkőzzük le a bezártságot. Úgy éreztük, ezt csakis új emberekkel lehet megtenni. Hogyan higgyem el, hogy kutyából mégis lehet szalonna?!A szerző vajdasági újságíró