Foglyul ejti Európa a hódítóit?

Taylor azonban sokkalta jobb tudós volt, semhogy katasztrófaelméletekben hihetett volna. Olvasóinak azt a meggyőződését is tudomására hozta, hogy a történelemben ugyan sűrűn előfordulnak végzetesnek vélt tragédiák, azonban az emberiség képes volt önmaga megújítására is. „Előfordulhat – hiszen Görögország sem maradt az ókori világ központja –, hogy Nyugat-Európa is elveszíti hatalmát a világ felett. Ettől még nem omlik minden össze, sőt példaként állhatnak előttünk a görögök, akik végül foglyul ejtették hódítóikat. A világ már megtanulta gépeink használatát, tehát most az ideáljainkon a sor...” – szögezte le A század közepén című nevezetes esszéjében. És ezt a meggyőződését arra alapozta, hogy Európa túlélte az antik utáni barbarizmus korszakát, racionalitása legyőzte a vallási fanatizmusokat (Taylor ebbe a kategóriába sorolta a bolsevizmust is) és ezeknek a folyamatoknak az eredményeként „sokkal ésszerűbb, kritikusabb, mégis türelmesebb és intelligensebb, mint azelőtt bármikor. Még azt is túlélte, hogy a valós életben kipróbált utópisztikus álmok messze nem a tökéletes világot eredményezték.” Róma imperátorai számára mégiscsak a görögök jelentették a példát, a múlt században az amerikanizmus mint életstílus meghódított, ám a világ – Kelet és Nyugat – mégis, mintha ragaszkodna Európa humanizmusához... Túlságosan optimista lenne az ilyesfajta értékelés? Netán javíthatatlanul idealista?

Nem, Taylor éppen hideg fővel és nagyon is realista módon követte mindazokat az eseményeket, amelyek meghatározták Európa sorsát, kivált a múlt században. „A demokratikus felfogás általában helyes, de ez még nem jelenti, hogy a demokratikus államférfiak meggyőződése is szükségképpen helytálló” – írta, s amikor e sorokat papírra vetette, nem feledte, hogy a világ ugyan az amerikai demokráciát jobban ismeri már, de a polgárság életstílusát az európai forradalmak alapozták meg. Ezért bírálja elsőrendűen hazáját, Angliát, mint a demokrácia klasszikus otthonát. Számára, például, elrettentő az a vakság, ahogyan Anglia elmulasztotta a felfegyverkezést Hitlerrel szemben, mert mind a konzervatívok, mind a munkáspártiak abban a meggyőződésben éltek, hogy amennyiben fegyverkezési programot hirdetnének meg – elvesztenék a következő választásokat. A választásokat ugyan megnyerték, például, a konzervatívok, de a békét nem, mert kikerülhetetlenül jött a háború. És Taylor volt az, aki a hatvanas évek elején megírta A második világháború okai című ragyogó könyvét, amelyben azt bizonyította: Hitlernek – a fanatikus antiszemitizmust leszámítva – semmilyen határozott elképzelése nem volt arról, miként vezesse Németországot, sőt a háborúra való felkészülése is inkább demagógia volt, amely mögött 1936-ig nem állt komoly hadiipari teljesítmény vagy terv. Még a villámháború elmélete is azért született meg, mert – Taylor szavaival – „Hitler jóval intelligensebb volt, mint tábornokai” és ezért tudatában volt annak a ténynek, hogy Németország képtelen hosszú háborút viselni. Hitler „távolról sem akart háborút, sőt a totális háború volt az, amit a legkevésbé sem kívánt. A totális győzelem gyümölcseit akarta learatni – totális háború nélkül és hála mások ostobaságának, csaknem meg is szerezte ezt. A többi nagyhatalom azt hitte, csak a totális háború és a kapituláció között választhatnak. Először a kapitulációt választották, aztán pedig a totális háborút egészen Hitler megsemmisítéséig.” Nem a második világháború okaival foglalkozom és Taylor óriási disputákat kiváltó könyvét is csupán azért idézem, hogy az angol történész felelős gondolkozási modelljét szemléltessem. A brit professzor a harmincas évektől 1990-ben bekövetkezett haláláig a Munkáspárt egyik „esze” – azt kívánta dokumentálni, hogy a politikai hisztéria, amelyhez hozzátartozik az alaptalan optimizmus és a felelős, ám kockázatos döntések elodázása kiszámíthatatlan, és ezért veszélyes helyzeteket teremt.

És ehhez hozzátartozik Taylornak az a szilárd meggyőződése, hogy a történész nem bíró. És amennyiben, például az első világháborút követő békeszerződésekről ír – nem morális ítélkezés a feladata. „Ki vagyok én, hogy tisztán elméleti síkon ítélkezzem, hogy mi volt »erkölcsös«, vagy »erkölcstelen«? Milyen nézőpontból ítélünk? A németekéből? A szövetséges hatalmakéból? A semlegesekéből vagy a bolsevikokéból? A békeszerződések szerzői között voltak, akik úgy vélték, mindez erkölcsös volt, mások azt, hogy szükséges és megint mások, hogy erkölcstelen és szükségtelen volt”. „A történész egyetlen kötelessége, hogy tisztázza, mi történt és miért.” Ez tömör és igaz tétel. Persze, a történészek leginkább homlokegyenest ellenkező diktátumokkal találkozhattak és találkoznak nem ritkán manapság. Taylor, aki jól ismerte Kelet-Európát is, nyilván emlékezhetett I. Miklós cár titkosrendőrsége főnökének, Benkendorf grófnak a szavaira, aki az egyik legjelesebb orosz gondolkodót, Pjotr Csaadajevet ekként oktatta ki: „Oroszország múltja gyönyörű volt, a jelene nagyszerű, a jövőjét pedig az emberi képzelet fel sem képes fogni. Egy orosznak ebből a nézőpontból kell megírnia Oroszország történetét”. Ez a zsarnoki hatalom türelmetlen dicsvágya, ám a hatalom embereitől általában sem áll távol az ilyesfajta igény, sőt a szomorú tapasztalatok szerint rendszerfüggetlen jelenségről beszélhetünk. És történészek ugyancsak jócskán akadnak, akik ilyen vagy amolyan meggondolásokra hivatkozva, készek az igényeket kielégíteni.

Taylor a hektikus állapotok veszélyeire figyelmeztetett. A pillanatnyi előnyök és hosszú távú célok közötti ellentmondásra, amelyben rendszerint az utóbbiak kerülnek hátrányos helyzetbe, hogy a politikusok sikerorientáltsága akadálymentesen kielégítessék. Sajnos, ennek a folyamatnak az is része, hogy a történelmet akár bíróként idézik meg, olyan hivatkozási alapként, amelynek egyetlen célja van: kényszerként tüntetni fel azt, ami valójában okos mérlegelés tárgya lehetne. Talán az ókori görögökben elevenebben élt ez a képesség: akkor sem kerültek hisztérikus állapotba, amikor már igazán veszélybe kerültek, és városállamaik viszályai felett győzött az a görög szellem, amely ma is nagy tartaléka az egyetemes Európának.