Foglalkozása: Jevtusenko

Verseinek óriási tömeghatása volt a XX. század második felében. Nem az hatott közönségére, ahogyan kifejezte magát, hanem az, amit mondott. Nem teremtett új költészetet, de korunkat segített megérteni. Lelkesedni és kételkedni tanított egyszerre: bízott, mint annyi milliók, hogy mégiscsak elkövetkezik az a bizonyos „jobb kor”, ám erosen kételkedett abban, hogy ezt a szovjet rendszer képes lenne felépíteni. Egyetlen pillanatra sem felejtett el küzdeni „Sztálin örökösei” ellen, nyilvánosan ítélte el a nacionalizmust és az antiszemitizmust, tiltakozó táviratot küldött Brezsnyevnek 1968. augusztus 21-én. Ugyanakkor a rendszernek szüksége volt rá. Hogy miért? Jevtusenko – ugyan nem szándéka szerint – a „legális” ellenzék volt. Ezért írhatott egy írótársa esszét róla ezzel a találó címmel: Foglalkozása: Jevtusenko.

Az irodalomtörténeti eszmefuttatás helyett e jeles napon néhány jellemzo anekdotát nyújtanék át az olvasónak arról a Jevgenyij Jevtusenkóról, akinek mindenképpen szerepe volt abban, hogy az orosz világ olyan lett, amilyen. Az elso történet arról a versérol szól, amelyet 1962-ben írt, a szovjet kommunista párt XXII. kongresszusa után, amely „Hruscsov javaslatára” úgy döntött, hogy Sztálin bebalzsamozott tetemét el kell távolítani a mauzóleumból, Lenin mellol, és a Kreml falának tövében temették újra. Jevtusenko verse, a „Sztálin örökösei” a sztálinizmus állandóan fenyegeto veszélyérol szólt: „Míg köztünk jár Sztálin maradék csapata, Ott látom addig a márvány-sírpalotában Sztálint!” A verset egyetlen szerkeszto sem merte leközölni. Érezték az „örökösök” nem csekély hatalmát és a Hruscsov ellen feszülo funkcionárius-indulatok veszekedett erejét. A vers sorsáról végül Hruscsovnak személyesen kellett döntenie. Ugyanúgy, mint korábban Alekszandr Szolzsenyicin világhíruvé lett kisregényérol, az „Ivan Gyenyiszovics egy napjáról”. Hruscsov döntése kedvezo volt és a kéziratot egy MiG-vadászgép szállította a Krímbol, ahol Hruscsov szabadságát töltötte, Moszkvába, a pártfotitkár utasításával egyetemben: a Pravda holnap és az elso oldalon közölje le Jevtusenko költeményét. Amely nem biztos, hogy bekerülne a legszebb orosz versek antológiájába, de bizonyosan a kor egyik dönto dokumentuma. Hruscsov különben a vers megjelenése után levelet kapott több magas rangú pártmunkástól, akik nem ismervén az elozményeket, arra kérték ot, hogy bélyegezze meg és nyilvánítsa „szovjetellenesnek” Jevtusenko versét és Szolzsenyicin kisregényét. Hruscsov a központi bizottság ülésén, dühtol reszketve olvasta fel ezt a levelet, majd kijelentette: „Ha Jevtusenko verse és Szolzsenyicin kisregénye szovjetellenes, akkor én is az vagyok.” Egyszersmind utasította Iljicsovot, a központi bizottság ideológiai ügyekkel foglalkozó titkárát, hogy készítsen elo egy rendeletet a cenzúra megszüntetésérol.

A funkcionáriusok ebben a pillanatban megérezték azt a halálos veszedelmet, amelyet a sajtószabadság jelenthet számukra. És ekkor egy különös színjátékba keverték bele az irodalom, a muvészet kérdéseiben egyébként teljesen járatlan, alapvetoen muveletlen Hruscsovot. Az „olvadás” politikájának jegyében 1962-ben szuk köru kiállítás nyílt Moszkvában absztrakt festok alkotásaiból. A konzervatív pártvezetok, természetesen feljelentették a kiállító muvészeket és a kiállítás rendezoit, és elérték, hogy Hruscsov személyesen nézze meg az absztrakt mualkotásokat. Hruscsov, aki soha ilyesmit nem látott, elvesztette önuralmát és a leheto legalpáribb kifejezésekkel támadt a muvészekre. Úgy tetszett, a provokáció sikeres: az apparátus egyszerre kompromittálja Hruscsovot, illetve vele intézteti el a gondolat és az alkotás szabadságát védo írókat, muvészeket. A tomboló Hruscsovval a fiatal Jevtusenko kezdett vitatkozni. Megvédte az absztrakt muvészetet. Hruscsovot azonban nem könnyu meggyozni: „A púpos ember csak a sírban egyenesedik ki!” – vetette oda a benne is élo sztálini reflexeknek engedve. A fenyegetés életveszélyes és egyértelmu volt. Jevtusenko azonban a Hruscsovban élo sztálinista fenyegetésére a XX. kongresszust megrendezo Hruscsovra hivatkozott, nem csekély személyes bátorságról téve tanúbizonyságot: „Nyikita Szergejevics, elmúltak már azok az idok, amikor a púposokat csak a sírbatétellel próbálták kiegyenesíteni, hiszen van ennek más módja is. Véleményem szerint a legjobb módszer a türelem, a tapintat és az, hogy hagyjunk idot a muvészeknek alkotókészségük fejlesztésére.” E második történethez hozzátartozik, hogy miután 1964 októberében a funkcionáriusok, Brezsnyev vezetésével mégiscsak leváltották Hruscsovot, a gyakorlatilag rendori felügyelet alá helyezett bukott pártvezért Jevtusenko kétszer is meglátogatta.

Az orosz írók közül csak még egy valaki, Mihail Satrov, a drámaíró vállalt ilyen kockázatot. A harmadik történet pedig már Gorbacsov korszakából való. Jevtusenko parlamenti képviseloként személyesen tapasztalhatta meg: a sztálinista reflexek tovább muködnek, legalábbis, ami az ellene irányuló gyulöletet illeti. Egy tábornok támadta meg azzal a váddal, hogy nem tiszteli az orosz népet, az orosz történelmet. Jevtusenko szót kér az elnöklo Gorbacsovtól: válaszolni akar. Gorbacsov egy cédulát ír neki: Holnap! M. Gorbacsov. Elérkezik a másnap, Jevtusenko még indulatosabb, ha lehet, az ot ért méltatlan támadás miatt. És nem kap szót! Most o küld egy cédulát Gorbacsovnak: Mihail Szergejevics! Hol az Ön „holnapja”. És a válasz: Az Ön „holnapja” holnap lesz. M. Gorbacsov. Jevtusenko maga mondta el ezt a jelenetet a „Ne halj meg elobb halálodnál” címu önéletrajzi regényében és hozzáteszi: Gorbacsov döntése helyes volt, mert látta, hogy még nem képes a higgadt érvelésre és amikor valóban szót kapott, addigra már lecsillapodott és hatásosan tudott a nacionalista vádaskodásokra felelni. Persze, azt se feledjük, hogy ez ido tájt történt meg az, ami ugyancsak nem fordult elo még orosz íróval: a írószövetség moszkvai székházának udvarán a nacionalista írók úgy „védték” a nagy Oroszhont Jevtusenkóval szemben, hogy elégettek egy ot ábrázoló szalmabábut.