Fico és a második félidő

 A kérdés az, hogy egy ekkora fiaskó után a Smer és annak elnöke egyáltalán képes-e legalább részben elvégezni azt, amit megbízatási idejének első felében elmulasztott. Ha Fico győzött volna, az a Smer-kormánynak egy dologban kétségtelenül segített volna. Ha új kormány alakul új kormányfővel, átmeneti időre nem kell szigorúan tartania az államadósság szintjét, melynek túllépése szankciókat von maga után. Miután vesztett, a már két éve fennálló Fico-kormányra ez nem vonatkozik. Még ha a kabinetnek sikerülne is elkerülnie a legrosszabbat (az államadósság túllépi a nemzeti össztermék 57 százalékát, és kötelezően kiegyenlített költségvetést kell elfogadni), a másik verzió is majdnem ugyanolyan rossz számára. Mivel az államadósság 2014-ben biztosan meghaladja a nemzeti össztermék 55 százalékát, a kormánynak jövőre zárolnia kell a kiadások 3 százalékát, 2016-ban pedig befagyasztania a kiadásokat – és ez vonatkozik a Szociális Biztosító kiadásaira is. Mint ahogy Peter Goliáš gazdasági elemző megjegyezte, választási évben ez katasztrófa a Smer számára. Richard Ďurana, az INESS elemzője egy másik fontos tényre hívta fel a figyelmet a Fico-kormány első két évével kapcsolatban. „Amellett, amit tett, ugyanolyan fontos megnézni azt, mit nem tett meg a kormány. Semmilyen reformot nem hajtott végre az igazságszolgáltatásban, az egészségügyben vagy az iskolaügyben.” A sikeres kormányok az első két évet használják ki a minél gyorsabb változtatásokra, melyek hasznot hoznak az országnak és végső soron magának a kormánynak. A Ficokormány ezt az időszakot elfecsérelte, mert a kormányfő csakis saját, személyes érdekeivel volt elfoglalva. Mivel Fico vesztett, most a Smer választói is tudják, hogy nem azért kormányfő, mert az országot akarja irányítani, hanem azért, mert nem lehet államfő. És a választók nagy része azt is felfogta, hogy Ficónak a kormányánál és a pártjánál is sokkal fontosabb lett volna egy olyan poszt megszerzése, amely megszabadítja a kormányfői terhektől. Mindebből az a kellemetlen kérdés következik, hogy az a kormányfő, aki már nem akart kormányfő lenni, és az a pártelnök, aki már nem akart pártelnök lenni, továbbra is teljes erőbedobással tud-e teljesíteni ezeken a „nemakarom” posztokon. Van ráció Radoslav Procházka kijelentésében, hogy ha egy miniszterelnökben már az alapvető elszántság sincs meg posztja betöltéséhez, akkor az ország és a saját érdekében is távoznia kellene. Az államnak olyan kormányfőre van szüksége, aki az ország irányítását elsődleges feladatának érzi és tekinti. Nem pedig olyanra, aki csak azért kormányoz, mert a karrierje nem úgy alakult, ahogyan elképzelte.

A szerző a Trend hetilap politikai kommentátora