Fico a presztízs, nem a hatalom embere

Ön az egyik legrégebben publikáló kommentátornak számít. Ismerve a szlovák közéleti diskurzus sekélyességét és sablonosságát, mi az, ami ennyi idő után is inspirálni tudja?

A politikai hatalomban történt változások mindig megvédtek attól, hogy letegyem a tollat. Bevallom, 1998-ban volt olyan érzésem, hogy ha nem történik változás, abbahagyom. Akkor úgy éreztem, hogy mindent, amiről érdemes volt írni, nem egyszer, de százszor elmagyaráztunk már, és ha Mečiar 1998-ban negyedszer is kormányt alakít, akkor azt mondtam volna, hogy felesleges itt ülni és írni, valami értelmesebbel kell foglalkozni. Ám szerencsére változás történt, s azóta mindig van valami változás. Új garnitúrák érkeznek új hibákkal, így mindig van miről írni. Minél több a váltás, annál jobb?Nem teljesen. Látni kell, hogy a kommentátor és az átlagember pozíciója más. A kommentátornak akkor a „legjobb”, ha az országban a legrosszabb a helyzet. Mert akkor minden nap új, életbevágóan fontos témát hoz. A polgárnak viszont ez rossz. S fordítva, amikor minden jól megy, az ország normális üzemmódban működik, akkor a kommentátornak nehéz témát találnia. Ilyen szempontból melyik volt a legrosszabb időszak az ön számára?A második Dzurinda-kormány utolsó két éve. Mindenki tudta, hogy a kormány de facto kisebbségi, a parlamentben csak azért mennek át a törvények, mert ezt leseftelték az úgynevezett független képviselőkkel. Minden elfogadott törvény mögött egy kétes üzlet állt. Nem politikai, kimondottan üzleti megállapodás. S nem lehetett belelátni, mert a megállapodások négyszemközt, a háttérben köttettek. Sejteni lehetett őket, de semmire sem volt bizonyíték. Ez rossz időszak volt – a kommentárírás szempontjából. Az internet korszakában élünk, a világháló tele van véleményekkel, blogokkal. Mi a színvonalas kommentár ismérve?A kommentálásnak a tényeken, azok értékelésén, összefüggéseinek bemutatásán kellene alapulnia. Ez egy felépítmény, mely arra épül, amit mindenki tud, csak nincs mindenkinek ideje arra, hogy összefüggéseibe helyezze a tényeket. Számomra az a legnagyobb elismerés az olvasó részéről, ha azt mondja: Leško úr, ezt én is így írtam volna meg, mint ön, ha azt csinálnám, amit ön. Ez a munkamegosztás része: nem foglalkozhat mindenki 24 órán keresztül közügyekkel. Ezért kellenek a hivatásos jegyzetírók, hogy kiértékeljék a tényeket, s megírják úgy, hogy annak legyen eleje, közepe és vége. Egyesek szerint az elemzőnek rendszeresen kell találkoznia politikusokkal, hogy ismerje a hátteret, a mozgatórugókat, míg mások szerint az ilyen találkozók feleslegesek, sőt deformálhatják a kommentátor látásmódját. Ön szerint?Nem zárkózom el a találkozóktól, ám nem azért találkozom a politikusokkal, hogy olyan információkat szerezzek tőlük, amelyek alapján az exkluzív igazság tulajdonosaként leleplező kommentárt írhatok. Nem titkokra vagyok kíváncsi, hanem arra, milyen emberek, milyen értékrendjük van, kiket ismernek el, kiket nem, milyenek a politikai prioritásaik. Ez a kommentátor dolga. De nem az, hogy csattanót adjanak a kommentáromnak, hogy eszközként használjanak, rajtam keresztül akarva eljuttatni üzenetüket a választókhoz. Két évtizede ír kommentárokat. Mennyiben változott ez alatt az időszak alatt a szlovák politika jellege?Nem értek egyet a régen minden jobb volt hamis nosztalgiájával. Úgy, ahogy javult a lapok színvonala, az utóbbi évtizedekben javult a szlovák közélet minősége is. Persze számos paraméterében még mindig nincs az elvárt szinten, de ha összehasonlítom az 1992-es és a 2012-es évet, akkor érezhető a különbség abban, mennyire voltak profik a politikusok akkor és most. Ehhez az is hozzájárult, hogy ma a választópolgárokat már nem lehet olyan ostobaságokkal megetetni, mint a mečiarizmus kezdetén. A közvélemény kritikusabb és informáltabb is. Ön annak idején mélyrehatóan elemezte a mečiarizmust, könyvet is írt róla. A közéleti diskurzusban sokáig polémia tárgya volt, hogy Robert Fico Vladimír Mečiar modernebb klónja-e. Az?Nem. Politizálásuk jellege nagyban különbözik. Az közös bennük, hogy mindig képesek alkalmazkodni a korszakhoz. Az 1992-es Mečiar teljesen más volt, mint az 1998-as Mečiar. Hasonlóan van ez Ficóval is. A különbség az, hogy Mečiar uniós és NATO-csatlakozásunk szempontjából civilizációs veszélyt jelentett az ország számára. Ez objektív tény. Ha 1998-ban nem szenved vereséget, ma nem tartunk itt. Ficót egy sor dologért joggal kritizálhatjuk, de nem jelent Szlovákia számára civilizációs veszélyt. Ő inkább abban jelent veszélyt, hogy gazdasági és szociális politikájával rossz irányba viszi az országot, ez viszont a „vállalkozás kockázata”, hiszen mint a választások győztese mandátumot kapott saját céljai megvalósítására. Fico I. teljesen más volt, mint Fico II. Melyik az igazi? Fejlődik vagy csak taktikailag reagál a kor elvárásaira?Inkább az utóbbi. Első kormánya idején számomra érthetetlen okokból teljesen ideges volt amiatt, hogy kormányoznia kell, hogy a hatalom birtokosa. Nem értem, miért viselkedett olyan agresszíven, militánsan, amikor erre egyáltalán nem volt szüksége, hiszen egy 10%-os gazdasági növekedésű országot vett át. Talán azzal függött össze, hogy mentálisan nem bírta a kormányzás terhét és a sikert, azt, hogy végre megkapta, amiért harcolt. A második kormányzati időszakban sokkal higgadtabb, professzionálisabb. Szerintem ez azért is van, mert nem szeretné elrontani 2014-es elnökválasztási esélyeit. Úgy véli, hogy jelölteti magát?Nagyon meg lennék lepve, ha nem így történne. Annak idején ő mondta, hogy ha saját jelölttel jönnének, legalább egy évvel a választások előtt már ismertnek kell lennie a közvélemény előtt. Az utóbbi időben viszont a smeresek azt állítják, csak 2013 végén döntenek a kérdésben. Ezt csak akkor engedhetik meg maguknak, ha azt mondják, Robert Fico a jelöltjük, akinek nincs szüksége hosszú kampányra, nem kell magát bemutatnia a választóknak. Ha akárki mást jelölnének, már masszíroznák vele a közvéleményt. Miért akarna elnök lenni? Most áll a hatalom csúcsán, amiért évekig dolgozott.Ha arra a kérdésre kellene válaszolnom, mi a fontosabb Fico számára, a hatalom vagy a presztízs, az elismerés, az utóbbit mondanám. Számára a presztízs sokkal fontosabb annál, mint hogy napi 20 órában a mindennapi politikai kérdésekkel foglalkozzon. Mindig olyan poszt érdekelte, amely kivonná a hétköznapi politikai versenyből, ahol a dolgok felett állhatna. Például a sikertelen főügyészi ambíciója a 90-es években?Pontosan. Egy vagy két éve is azt mondta, hogy ha ajánlatot kapna a főügyészi poszt betöltésére, ez olyan lenne, mint egy focistának tett Barcelona-ajánlat, amelyet nem illik visszautasítani. Pedig mi a főügyész a miniszterelnökhöz képest? Úgy látom, Fico inkább a presztízs, mint a hatalom embere. Az elnökválasztás másik nagy kérdése, hogy Iveta Radičová nem gondolja-e meg magát.Már annyiszor kijelentette, hogy nem indul, hogy ezek után valóban nem indulhat. Vannak helyzetek, amikor azt mondhatja valaki, hogy enged a „nép hívó szavának”. Ám ha már azt követeli, vegyék végre ki a felmérésekből, mert nem fog indulni, s ezután kijelentené, hogy mégis jelölteti magát, mindenki nevetne egyet. Az emberek azt mondanák, hogy ez az asszony nem tudja, mit akar. Milyennek látja fél évvel a választások után az ellenzéket?1992 óta nem láttam ilyen rossz állapotban a jobboldalt, mint most. Waterloo, kilátástalanság. És az a legrosszabb, hogy a nagy októberi fiaskó (a Radičová-kormány bukása – szerk. megj.) óta már egy év eltelt, s a legkisebb reményét sem látni annak, hogy a négy jobboldali párt egy kicsit is magához tért volna. Ha nem válnak be az új formációk, gondolok itt Daniel Lipšic vagy Radoslav Procházka próbálkozásaira, akkor jobboldali pártnak esélye sincs arra, hogy 2016-ban komoly ellenfele legyen a Smernek. Az SDKÚ-nak, a KDH-nak, a Hídnak és az SaS-nek nincs potenciálja arra, hogy legyőzze a Smert, még közösen, szorosan együttműködve sem. Az általuk nyújtott alternatíva történelmileg kimerített. Mintha a vízió, a program hiányozna.Pontosan. A jobbközép pártok mintha nem ismerték volna fel, mi volt tavaly októberben vagy idén márciusban. Ez nem egyszerű vereség volt, ez definitív vereség volt. Olyan vereség, amely után nem lehet azt mondani, hogy na jó, vesztettünk, de megyünk tovább – és ezt még mindig nem fogják fel. Milyennek látja a szlovákiai politika magyar térfelét, sarkát?Mielőtt a kérdésre válaszolnék, el kell ismernem, hogy ebben a kérdésben nagyban limitáltak a véleményalkotási lehetőségeim. Mivel nem értek magyarul, információim, úgymond, csak másodkézből származnak, s egy elemzőnél fontos, hogy autentikus forrásokkal dolgozzon. 1992-től a magyar pártok mindig annak a blokknak a részei voltak, amely civilizációs szempontból előre vitte az országot. Az, ahogyan a Radičová-kormány megbukott, kérdésessé tette a korábbi jobbközép alternatíva modelljét. Erre a magyar pártoknak is reagálniuk kell, felmérniük, kik azok a partnerek, akikkel együtt tudnak működni. 1989 után jellemző volt, hogy magyarellenes retorikával könnyű volt voksokat szerezni, volt olyan párt is, amely csak erre épített, sikerrel. Az utóbbi időben mintha ez kezdene megváltozni. Vagy ez csak a látszat?Nehéz megmondani, hogy a változás végleges vagy csak átmeneti. Annak, hogy Ján Slota pártja nem jutott be a parlamentbe, óriási jelentősége van. Így nincs kivel versenyezni a magyarellenes retorikával. Ugyanis addig, amíg volt itt valaki, aki a magyar kártyával szerzett politikai pontokat, a többieknek akarva-akaratlanul is csatlakozniuk kellett a versenyhez – mert a politikusok már csak ilyenek, számukra a támogatás a legnagyobb bálvány. Amikor nem kell érte versenyezniük, a kérdést úgy fogják feltenni: segíthet ez nekem vagy vesztek vele? Ez egyébként nem azért van, mert a magyar kártyát a romakérdés kezdi el kiszorítani?Természetesen. A két ügy között azonban van egy alapvető különbség. Helyi szinten a szlovákok és a magyarok között nincs feszültség, ellenségeskedés. Mindez felülről, a politikum irányából jön. A romák esetében ez pont fordítva van. Ahol romák és nem romák élnek egymás mellett, etnikai feszültség van. Ez az a potenciál, amit Kotleba vagy Belousovová felfogott. A roma témában nem kell konfliktust generálni, ott az már megvan, csak hasznosítani kell. A magyar kártya háttérbe szorulása esélyt adhat a magyar pártoknak arra, hogy kisebbségügyi téren sikeresebbek legyenek? Vagy szlovák részről a blokk megmarad, csak a kapcsolatok lesznek normálisabbak?A szlovák politika alaprajza nagyon bizonytalan, mozgásban van. Ha a Híd megtartaná támogatottságát, akkor 2016-ban a KDH-val és esetleg egy más párttal együtt egyenrangú jelölt a Smerrel kötendő koalícióra. A jobbközép és a magyarok a többiek ellen paradigma már nem érvényes. Az, hogy a Híd politikusa kormánybiztos lett, nem véletlen, s nem lényegtelen tény. Azt mutatja, hogy itt olyan dolgok lehetségesek, amiket korábban elképzelhetetlennek tartottunk volna. Ami pedig magát a kérdést illeti: lehetséges előrelépés ezen a téren, ám ennek fokozatosnak, lassúnak s főleg nem propagáltnak kell lennie. Hogy a Smernek ne legyen olyan érzése, hogy ez elriasztja a szavazóit. Ha egy magyar párt kisebbségi téren valamit el akar érni, akkor azt csendesen kell tennie, s nem szabad arra építenie az imidzsét?Ilyen stílusban járhatóbb lenne ez az út. Ugyanis amitől a Smer és a többi szlovák párt – mert ezen a téren pl. az SDKÚ sem magaslott ki – a leginkább tartottak, az volt, hogy nem árt-e ez nekik. Nem lehetünk túl nagylelkűek, mert valakik ezt a szemünkre vetik – vélték. Ha nincs egy lépés agyonpropagálva, nincs nagy sajtóvisszhangja, akkor sokkal nagyobb esély van a sikerre.