Felháborodottak

A kifejezéssel azokat a mozgalmakat, szövetségeket és pártokat jelölik, amelyek Spanyolországban a gazdasági válság és az azt követően bevezetett takarékossági politika miatt keletkező társadalmi deformációk ellen emelik fel a szavukat.

A legismertebb indignados mozgalom a politikai párttá avanzsáló Podemos (azt jelenti, „Megtehetjük”), amely karizmatikus vezetője, Pablo Iglesias irányításával igazi országos mozgalommá nőtte ki magát. A Podemos és a vele szövetséges szervezetek által támogatott jelölt, a baloldali radikális aktivista Ana Colau elnyerte az ország egyik nagyvárosa, Barcelona polgármesteri székét, és kifejezetten jól teljesített madridi jelöltje is, bár nem nyert. Így hiába szerezte meg a legtöbb széket a kormányzó spanyol Néppárt (PP), Mariano Rajoy kormányfő értékelő beszédében nem is titkolta csalódottságát. A párt országszerte mintegy két és fél millió szavazót veszített, és nem a szociáldemokrata váltópárt, hanem elsősorban a felháborodottak mozgalmai szippantották el őket.

A Podemos sikere jól illeszkedik az európai trendekbe. A gazdasági válságra adott összeurópai válasz – derékszíj-öszszehúzás, takarékosság – miatt óriási frusztráció halmozódott fel azokban az országokban, amelyeknek gazdasági problémáik miatt kiterjedt megszorító programokat kellett elfogadniuk. Ilyen volt Görögország, ahol a csőd szélén táncoló állam kénytelen volt radikális módon megvágni a szociális juttatásokat, a nemzetgazdaság pedig akadozik a visszaeső lakossági fogyasztás miatt. A káoszból kiemelkedő mozgalmak, a radikális jobbos Arany Hajnal és a kormányra kerülő újbalos Sziriza ezeknek a gazdasági folyamatoknak a terméke. Olaszországban Beppe Grillo populista mozgalma volt képes a legjobban meglovagolni a felgyülemlő frusztrációt. Spanyolországban pedig a latin populizmus pozitív, antioligarchikus hagyományára építve az indignados mozgalmak és a Podemos volt képes betölteni az új teret.

A hagyományos politikai pártok reakciója minderre a döbbent tanácstalanság. Az európai politikai elitek ahhoz szoktak, hogy hozzájuk hasonló erők ellen kell kampányolniuk, rendezett keretek között, nem pedig mozgalmakkal szemben ringbe szállniuk. Pedig ezek a mozgalmak (még a nehezen emészthető szélsőjobbosok is) legitim kérdésekre és társadalmi problémákra követelnek (nem kérnek – követelnek!) válaszokat. Állam és állampolgár, a képviseleti demokrácia, a szociális piacgazdaság, egyenlőség, igazságosság és szolidaritás – az új politikai mozgalmak központi témái, amelyek eddig nem kaptak elég figyelmet. Ha a standard pártok fel akarják venni a versenyt új kihívóikkal, ezekre nekik is válaszolniuk kell. Amíg erre képtelenek, addig a mostani spanyol eredményekhez hasonlókat fogunk látni: például Barcelona új polgármesterét 2013-ban még rendőrök vitték el egy tüntetésről, mint radikális aktivistát.