Felfelé bukni tudni kell

A 2002-es parlamenti választásokat követően, a koalíciós tárgyalások után az oktatási tárca a kereszténydemokratáknak jutott. A KDH elégedett lehetett, a belügyi és az igazságügyi tárca mellett egy harmadik kulcsminisztériumot is megkaptak. A jobboldali kormánykoalíció reformdömpingje természetesen ezeket a területeket is érintette. Ám sem a rendőrség, sem a bíróságok reformja nem érte olyan húsbavágóan az embereket – akiket négyévente egyszer szavazópolgárként tisztel a politikai osztály –, mint az ANO delegálta egészségügyi miniszter által, vagy a Demokrata Párt SDKÚ-beli „ötödik hadoszlopa”, Ľudovít Kaník által levezényelt szociális reform. A kereszténydemokrata tárcák közül egyedüliként, „csak” a felsőoktatás reformjával nyúltak volna az emberek pénztárcájába.

Martin Fronc oktatási miniszter egy ANO-s és egy MKP-s államtitkárt kapott. Ez utóbbival – Szigeti Lászlóval – együttműködése csaknem zavartalannak mondható, František Tóthról ugyanezt már nem állíthatjuk. A liberális államtitkár már 2003 tavaszán befűtött főnökének, mikor nem hagyta, hogy Fronc felszámolja az ifjúsági és gyermekalapot. Kapcsolatuk igazi mélypontként a 2004-es évet jellemezhetjük. Tóth bírálta miniszterét az intézmény túlzott központosítása miatt. Nem értettek egyet a szociális ösztöndíjra jogosult főiskolai és egyetemi hallgatók számában sem.

Természetesen – ahogy az ilyen helyzetekben lenni szokott – a tárcavezető sem maradt adós a bírálattal. Az viszont már a méltóságon aluliság határát súrolta, mikor „valahogy” kiszivárgott, hogy Tóth rövid parlamenti beugrása idején is a minisztérium mobiltelefonját használta, bár erre nem lett volna jogosult.

A miniszter és az államtitkár – azaz voltaképpen a két párt – egyébként sem rózsás viszonya a múlt héten vált tarthatatlanná, mikor František Tóth így kommentálta az új közoktatási törvénytervezetet: „a legrosszabb azok közül, amelyek az elmúlt másfél évtizedben készültek az oktatási tárca műhelyében.” Ennek kapcsán persze óhatatlanul adódik a kérdés: Tóth nem portásként dolgozott az intézményben, ha tudta, hogy a törvénytervezet nem jó, miért nem tett valamit? Ezt azonban az események további folyását ismerve már felesleges feltennünk. Tóth nem bizonyult csapatjátékosnak.

A kulturális minisztérium nem sikertárca. Nem is lesz az mindaddig, míg a nemzeti betonszörny teljes súlyával rá fog nehezedni. A minisztérium gondjai a szlovákiai magyarokat nem érintik közvetlenül, mivel velü(n)k jobbára annak csak egy részlege, a Kisebbségi Kultúrák Főosztálya foglalkozik. Ám a jeles hungarológusnak, Rudolf Chmelnek, – aki egyike volt azoknak a „szalonliberálisoknak”, akik hozzájárultak a nagy valószínűség szerint világnézet nélküli pénzember, Pavol Rusko liberális politikusként való legitimálásához – most pártverdiktre úgy kell távoznia a bársonyszékből, mint néhai magyar kollégájának, Görgey Gábornak: függetlenségét feladó értelmiségiként, aki megégette magát a politikában. Chmel nem tudta(?) elérni, hogy elkészüljön a kisebbségi kultúrák finanszírozásáról szóló törvény. Neki (is) köszönhetjük, hogy egyelőre nem készült el a kisebbségekről szóló törvény sem. A nemzeti színház – épülete – körüli csetlést-botlást nem varrhatjuk csak és kizárólag az ő nyakába, de tény, hogy nem állt a helyzet magaslatán. A politikából kiábrándult, lemondásának lehetőségét még tavaly decemberben felvető Chmelnek a nem túl sikeres miniszterkedés után a méltó távozás lehetősége sem adatik meg: azért kell mennie, mert kell a hely(e) František Tóthnak.

A szlovák filmipar romokban hever, a minisztérium központi intézményei alulfinanszírozottak, a sokat bírált Újítsd fel házadat-projektum tavaly odaítélt juttatásait csak mostanában utalgatják át. És – rémálomként – ott a monumentális betontömb a Duna partján. František Tóth tehát vagy nem tudja, hova akarják ültetni, vagy nagyon bátor. Azt fel sem tételezzük a jeles államférfiról, hogy azért szeretne mindenáron a politikában maradni, mert máshoz nem ért. Mindenesetre a fenti, címszavakban vázolt problémák töredékének megoldására sem elég a rendelkezésére álló idő.