Felelősség

Ha ezt gondolta – persze ez csak a jegyzetíró fantáziája, – joggal gondolta: az, hogy távozik, nem jelent mást, csak annyit, hogy ez a koalíció jelen pillanatban mindenre képes a járvány elleni harcban, csak önreflexióra nem. Kollár két embert nevezett meg a járvány elleni harc kudarcának politikai felelőseként, Igor Matovič miniszterelnököt és Marek Krajčí egészségügyi minisztert. Tegyük hozzá, nem ketten vannak, hanem sokkal többen, minden szinten, egészen az önkormányzati, vagy az egyéni szintekig – de hát a nagy politikai hatalom nagy politikai felelősséggel jár, és a „mindenki mondjon le” szívből jövő, mélyen emberi felkiáltás szintén nem tekinthető komolyan vehető válságkezelő intézkedésnek. Valódi 22-es csapdája ez, amit Kollár úgy oldott meg a maga részéről, ahogy tudott: oldalt választott, és teljes mellszélességgel beállt a polgármester kollégái közé, akik hangosan, tagoltan próbálják hányni a falra a borsót. Ezzel persze semmit sem fognak elérni, két okból is. Egyrészt nincsenek eszközeik, és ha fokoznák a nyomást, azzal magukra vállalnák annak bélyegét, hogy aláássák az állam tekintélyét pont akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne arra, hogy megnyugodjanak a kedélyek. Másrészt az önreflexiónak muszáj a kormányon belülről érkeznie, de minálunk a politikusok szokása, hogy az utolsó utáni pillanatban sem hajlandók felállni a bársonyszékből.

Kollár rámutatott, hogy nem lehet a végtelenségig a korrupció elleni harc szépen felöltöztetett szalmabábja mögé bújni, amikor a döntéshozók alkalmatlanságáról van szó.

Ezt tette akkor is, amikor nem írta alá a koalíciós szerződést a választási időszak elején, és nem tett „hűségnyilatkozatot” – egyszerűen azért, mert az ilyen gesztusokat nem szabad arra használni, hogy mentesítsük magunkat a politikai felelősségvállalás alól.

Kollár egyébként valószínűleg ezzel el is ásta magát a politikában – a kompromisszumképtelenséget és az ilyen gesztusokat nem értékeli egyetlen olyan párt sem, ahol a politikai kultúra a hatalom megragadásáról és a felelősség másra hárításáról szól. Ebben márpedig a döntéshozó elitünk pártállásra és világnézetre való tekintet nélkül nagyon profi. És ez az oka annak, hogy talán sosem jutunk el abba az állapotba, amikor a választópolgárok által állandóan igényelt változást olyan politikusok hozzák el, akik el is bírják ennek az egésznek a terhét.

S ha ez nem következik be, akkor az olyan politikusok, mint Miroslav Kollár a súlytalan független képviselői padsorokat koptatják majd mindörökkön örökké. És minden kezelendő válsághelyzet megoldás helyett abba torkollik, hogy a bűnösök egymásra tolják a felelősséget.