Fejezetek a határon túli magyarok életéből

Vajon hány meg hány ilyen kincs végzi a papírgyűjtésben? Múltunkat is odahordjuk, a hulladékfeldolgozó telepre. Zúzdába, papírmalomba. Sokszor eszembe jut, mi lehetett a régi lapok sorsa. A Kassai Újság és a Kassai Napló néhány bekötött évfolyamát (köztük az 1938-ast) őrzöm otthon (az összes Képes Sporttal, Labdarúgással és Focivilággal együtt), de a többi? Mi lett a többivel? Nálunk az újság mindig fontosabb volt, mint a kenyér; talán ezért is fáj belegondolnom, hány bekötött pozsonyi Sport Revü (amelyben még Krúdy is
publikált!), hány érsekújvári Football, hány kassai Sportvilág vagy ungvári Sport Híradó került a szeméttelepekre. Meghal a magyar nagyszülő, s az asszimilálódó rokonság értéktelen kacatnak tartja a megörökölt könyvtárat. Így kukázhattam össze Komárom utcáin Rejtő- regényeket, Nabokovot, Mosó Masa mosodáját.

Nyaranta börzét tart a városi könyvtár, fillérekért vihetők az évek óta érintetlenül álló, senkit nem érdeklő könyvek. A könyvtár szlovák vezetése szerint ebbe a – „kiselejtezendő magyar könyvek” – kategóriába tartozott Szegedy-Maszák Mihály A regény, amint írja önmagát című irodalomelméleti alapműve, akárcsak Sylvia Plath Zúzódás című, megrendítő verskötete (amelyet a benne hagyott könyvtári kölcsönzőcédula tanúsága szerint egyetlenegyszer kölcsönöztek ki, még 1979 áprilisában).

Tavalyelőtt – „érdeklődés hiányában” – megszűnt a marcelházi könyvtár. Fölszámolták, bagóért kiárusították a teljes könyvállományt. Így hoztam magammal a Weöres Sándor- összest, Arany Jánost, Szerb Antalt, Virginia Woolfot meg még vagy hetven kötetet, köztük olyan ritkaságokat is, amelyeket éveken át hiába kerestem budapesti és pécsi antikváriumokban (mint az Andrej Rubljov ikonfestészetéről szóló albumot). Mégis: az egy szomorú délután volt. A könyvtárak feladásával ugyanis az identitásunkat adjuk fel. Nem csak
a múltunkra zárjuk rá az ajtót, hanem egyetlen igazi otthonunkra, a magyar nyelvre is.

***

Kedd délután átsétálok a komáromi hídon, Nemzeti Sportért. Ha otthon vagyok, hetente háromszor-négyszer megteszem ezt az utat, újságokért. Általában van nálam személyi igazolvány, most nincs. Pech. A híd túloldalán igazoltatnak a rendőrök.

– Van önnél személyi vagy útlevél?
– Nincs.
– Hol lakik?
– Észak-Komáromban.
– A felesége jelen pillanatban otthon van?
– Nincs otthon. Dolgozik.
– Meddig?
– Sokáig. Ma bábkört vezet.
– Élnek rokonai a környéken?
– Nem.

Beültetnek egy kocsiba, tizenöt percig várakoztatnak, majd bevisznek a rendőrségre, „azonosításra”. A kapitányságon kapok egy tájékoztatót a jogaimról, s közlik velem, hogy legalább három órát ott kell töltenem, de elképzelhető, hogy nyolcat is, amíg az adataim megjönnek Pozsonyból.„Lehet, hogy csak éjjel szabadul.” Mintha bűnöző volnék. Megkérem őket, ne használják velem szemben a „kriminalisztikai terminológiát”, de azt a választ kapom, hogy akár bilincsbe verve is várakozhatok egy cellában.

Az ügyintézés során én vagyok a „szlovák”. Státuszom – az elém tett papírok alapján – „fogvatartott személy”. Minden holmimat elveszik és jegyzőkönyvezik. „Egy db kulcscsomó hat db kulccsal, egy db könyv, egy db jegyzetfüzet stb.” Az igazoltató rendőr közben törvénycikkelyeket idéz, és hivatalból feljelentést tesz ellenem szabálysértés miatt, mivel külföldi állampolgárként nem tudtam igazolni magam Magyarország területén. Jönnek a kérdések: Foglalkozása? (Újságíró.) Milyen műfajban? (Sport.) Melyik lapnál? (Új Szó.) Ez a
lap neve? (Igen.) Egybeírják? (Nem.)

S akkor várakozunk. A falakon oktató-poszterek: lőfegyverek típusai, KRESZ-táblák. A rendőrök tulajdonképpen emberségesek, végzik a dolgukat. Nekik csak egy újabb szlovák vagyok, aki személyi nélkül átjött a hídon.

Végül csak két órát töltök bent „fogvatartottként”, mert a megerősítő válasz – hogy valóban én vagyok én – a vártnál hamarabb átjön Pozsonyból. Még aláírok néhány fejléces papírt, hogy a velem szemben alkalmazott, „személyi szabadságomat korlátozó intézkedés során sérülésem nem keletkezett”, s mivel panasszal sem kívánok élni, mehetek Isten hírével.

A híd szélén megállok. Hosszan nézem a Dunát. Egy újabb szlovák? Te jó ég, hányszor hallottam már ezt. Kassai vagy? Milyen szépen beszélsz magyarul! A szél porfelhőket kavar a parton. Pedig magyar volnék, minden ízemben. Felvidéki hontalan.