Falak közé zárt félelem

Amióta a kommunizmus fojtogatóan ölelő indái lehullottak térségünk országairól, megszoktuk, hogy Magyarország mindig tesz valamit, amivel kivívja nem csak szomszédai, de a nagyvilág elismerését is. A posztkommunista országok közül elsőként jutott el a felismerésig, hogy a múlt sebeit úgy lehet a leghatékonyabban gyógyítani, ha nyíltan beszélünk róluk, ha beismerjük saját hibáinkat és tévedéseinket. Ennek megnyilvánulásaként került sor február 24-én a Terror Házának megnyitására, melynek az Andrássy út 60. alatti hírhedt épület adott otthont. A megnyitón részt vett Orbán Viktor miniszterelnök is, aki beszédében kiemelte, hogy végre rács mögé került a félelem, ezek a falak remélhetőleg örökre magukba zárják a terrort, és a 20. század diktatúráira is az utolsó pillanatban ugyan, de sikerült rá-csapni az ajtót. A százezres tömegben elgondolkodtam, vajon mikor fognak Romániában emléket állítani a Vasgárda és a falurombolás áldozatainak? Múzeum lesz-e valamikor a mirovi börtönből, ahol gróf Esterházy János haláláig raboskodott, és elismeri-e valamikor Szlovákia a Ligetfalu határában legyilkolt magyar leventék, a kitelepített és deportált magyar lakosság áldozatát? Egyhamar biztosan nem. Ám ezzel nem oldanak meg semmit, mert ha nem is akarnak beszélni róla, a tényeket elhallgatni csak ideig-óráig lehet, és mások számon tartják őket. A bűnöket úgy látszik könnyebb elkövetni, mint beismerni, de Magyarország példája mutatja, hogy nem lehetetlen.

Sárközi János, Szentpéter