Európaiság mint új nacionalizmus

Anélkül, hogy túlságosan deszakralizálnám Máté evangéliumának azon passzusát, mely szerint „virrasszatok tehát, mert nem tudjátok, mely napon jön el uratok”, mégis szemléletes arra a várakozásra nézve, amelyről a magyarországi ellenzékiek egy része tesz tanúbizonyságot Angela Merkelnek Orbán Viktorral folytatott találkozásai alkalmával.

Vannak olyan lényeglátók, akik egy-egy esemény protokoll- vagy eseményfotóján Merkel és Orbán egymástól való távolságából következtetni tudnak az Európai Néppárt és a Fidesz viszonyára.

Olyanok is vannak, akik nem hisznek a fülüknek, amikor Merkel a magyar gazdaság állapotát és az azt hajtó uniós források felhasználásának módját dicséri. Ez utóbbi ellenzéki típus a német kancellárnál is jobban tudja, hogy mire is gondolt valójában a CDU-s politikus. Ennek oka, hogy az elmúlt években Merkel a nyugati megváltás, a remény és az orbáni antitézis metaforája lett. 

Csakhogy Merkel nem akar egyik se lenni az ellenzéki magyaroknak. Ő Németország kancellárja, és ennek megfelelően beszélt a Páneurópai Piknik évfordulóján. Függetlenül az abban való magyar részvételtől (pl. a magyar kormány által az emlékezetből kiradírozott Horn Gyulától), a piknik leginkább a német emlékezetpolitika fontos része. A posztholokauszt Németország számára kevés építőbb dolog van ugyanis, mint a német egység hangsúlyozása. Az egykor szétszakított országnak a berlini fal véletlenekkel övezett leomlását követően (erről Sonnevend Júlia 2018-ban „Határok nélkül” címmel megjelent remek munkája mesél) a stabilitás az egyik legfőbb érték. Ez megmutatkozik az ország gazdasági érdekeinek kifelé való képviseletében, akárcsak a németországi szélsőségek elleni pártokon átívelő fellépésben. A német politika féltve őrzött stabilitását, és az egyesítés emlékezetpolitikai „szentségét” tekintetbe vevő elemző tehát számíthatott arra, hogy Merkel nem most fog Orbán-kritikus beszédet tartani.

Németország ugyanis az első, és ezzel rátérnék írásom címének magyarázatára. Napról napra többen vannak azok, akik tisztán látják, hogy Európa ma német Európa, az unió politikai és gazdasági jövője minden érdek együttes figyelembe vétele mellett is Németország céljait tükrözi. A 2015-ben elhunyt Ulrich Beck német szociológus egy interjúban mondta azt, hogy korunkban az „euró-nacionalizmusnak vagyunk tanúi, amely a korábbi deutschmark-nacionalizmus helyébe lépett” – ennek tartalmáról a görögök hosszan tudnának mesélni vérbe fordult szemmel. Mi ehhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy az euró-nacionalizmusnak igencsak része az Audi-nacionalizmus is. 

Amikor vezető német politikusok „európaiságról” szónokolnak – el nem ítélhető módon –, a német érdek érvényesüléséről beszélnek.

Amikor nemzetgazdaságokat dicsérnek, akkor a német tőke érvényesülésének lehetőségét látják. Európaiságuk mögött a jól felfogott „Németország az első” sajátos nacionalizmusa áll.

Ennek következtében, továbbá az európai politika komplexitása miatt is a magyar ellenzéknek jól felfogott érdeke lenne egy NER-nyi időre elvetni azt, hogy az egyelőre hiányzó eljárások (lásd jogállami normák megsértése esetén uniós források visszatartásának lehetősége körüli bizonytalanságok) vagy éppen külföldi politikusok fordítják majd meg radikálisan a jelenkori magyar „sorsot”. 

Persze, az „európai értelemben vett” új nacionalizmus nem csak a németek sajátja, ismerősebb az az orbáni magyar modellből is. 

Orbán is európaiságról beszél, azaz a szerinte magyar érdeknek megfelelő európaiságról. 

E logika hasonlatos a pragmatista német politikához: Európa annyiban német/magyar, amennyiben megfelel a német/magyar módon konstruált európaiságnak. Nyilván csak az érvelések természete rokon, tartalmukban jelentősen eltérnek egymástól.

Mindenesetre evangéliumi bizakodással remélik milliónyian azt, hogy az orbáni és merkeli értelemben vett „európaiságnak” foglyul ejtett ország egyszer majd újra megtalálja önmagát és valós európaiságát. 
A szerző politológus, az IDEA Intézet igazgatója