Európa (gordiuszi) csomója

Nem tudom hány embert érintett itthon kellemetlenül a francia és a holland „nem” az európai alkotmányról rendezett népszavazásokon. Talán nem sokat, mert immár nálunk is divat minden rosszért az EU-t okolni, míg a pozitívumokat észre se vesszük. Hasonló hozzáállással utasította el a francia és a holland választó – persze, több más okkal egyetemben – az alkotmányt, és taszította az EU-t létezése legnagyobb válságába. Nem elsősorban az alkotmány miatt, hiszen a rosszul, bonyolultan megfogalmazott és rosszul eladott dokumentum nem ért meg egy misét sem. Ám az alkotmány ürügyén nem egészen egy év leforgása alatt Európa a mennyből (bővítés) a pokolba jutott, hiszen az euroszkeptikusok már-már temetik az uniót.

Ez a nemtörődöm néphangulat az egyik fontos tényezője a mostani válságnak. Nyugat-Európa szemmel láthatóan olyan gazdasági és politikai recenzióba került, amely évekre visszavetheti Európa integrációját, és visszatérhet a nemzeti alapú politizálás az európai politika fősodrába. Ennek nyitányát éppen a Törökországgal kapcsolatos vita jelentette, már ott pontosan megfogalmazódtak azok az érvek, amelyek mentén mind a franciák, mind a hollandok nemet mondtak az alkotmányra. Azóta pedig alaposan elszabadultak a politikai indulatok, és megindult az EU temetése: az új francia kormány az angolszász piaci liberalizmus ellen kívánja mozgósítani a franciákat a szociális vívmányok érdekében. A régi holland kormány a bővítésre mond teljesen nemet, mert a hollandok legnagyobb nettó EU-befizetőként szeretnék megóvni szabadságukat, lefékezni Európa keletre rohanását, és megőrizni Hollandiát hollandnak. Jellemzően skizofrén, hogy mindez akkor történik, amikor a francia kormány már privatizálta az állami vagyon közel kétharmadát, míg Nagy-Britannia az utóbbi időben a szociális kiadásokra egyre többet fordít. Ellenség(kép) azonban Nyugaton is kell. Még az az érv, hogy mind a franciák, mind a hollandok a saját kormányuk ellen szavaztak, sem szól az EU mellett. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a választók többségét nem érdekelik az európai érvek, csupán saját (nemzeti) érdekük.

De miért ne lehetne ez így? Az európai politika „renacionalizálása” korántsem baj. Hasonló irányvonal már évekkel ezelőtt kezdett körvonalazódni Európában (sőt Közép-Európában még markánsabban). A nyugati elit azonban „kölcsönadta” Brüsszelnek politikusai és szakértői javát, ezzel együtt a kommunikáció hiánya okozza Brüsszel és a tagállamok konfliktusainak jó részét. Mi más magyarázata lehet annak a jelenségnek, amelyet Berényi József külügyi államtitkár fogalmazott meg a minap: az EU mindig előjön valami bombasztikus céllal, amitől aztán szégyenlősen eloldalog.

Természetes a visszatérési vágy a nemzetállamok pozíciójának megerősítéséhez, hiszen az EU-ban is ebből fakad a politikai legitimáció. Elgondolkodtató azonban az európai vezetés hiánya, hiszen Európát eddig mindig egy erős vezető húzta ki a kátyúból, amely túl tudott lépni a nemzeti horizonton, és új dimenziót tudott adni annak a projektumnak, amelyet ma Európai Uniónak hívunk. Széles e horizonton nincs ilyen politikus a luxemburgi csúcs előtt, aki – a jelenlegi nemzeti hangulatok és választói tendenciák ellenére – képes lenne felhívni a figyelmet arra, hogy az EU a második világháború utáni korszak szülötte és működőképes. Azé a korszaké, amikor mindenki fel tudta mérni, hova fajulhat a nemzeti érdekek (vagy sérelmek) – túlzott – védelme. Nem utolsósorban Európa ezzel a projektummal segítette ledönteni a vén kontinenst kettészakító ideológiai falat, a bővítéssel lett igazi globális játékos. Csak éppen az EU szerkezete recseg-ropog a 25 tagállam súlya alatt, mert sokkal kevesebbre tervezték.

Nyugat-Európa azonban nem hajlandó észrevenni a világ változásait, politikájában a félelem dominál. Szeretne megmaradni annak a békés, gazdag szigetnek, amely a világháború befejezése után lehetett – főleg az amerikai hadigépezet védelme alatt. Miközben Nyugat-Európa saját szociális és gazdasági vívmányainak roncsait őrizgeti, a volt szovjet tagországokban forradalmi, Amerikában háborús hangulat uralkodik. A feladat Európában teljesen világos: tessék felnőni, rendet teremteni a Balkánon és a volt szovjet tagköztársaságokban. Mindez azonban nem sikerülhet egy működőképes EU nélkül, amelynek az alapja Nyugat-Európa mentális és gazdasági-politikai reformja. A francia és a holland „nem” után azonban a pozíciók megerősítése folyik az EU-n belül, márpedig a luxemburgi csúcsnak megoldást kellene találnia a két legnagyobb problémára: a következő hétéves költségvetésre (2007–2013), illetve az alkotmány ratifikálására. Nem nehéz megjósolni, hogy ezen a hétvégén ez nem fog összejönni.

Még mielőtt Közép-Európa hátradőlne a karosszékben a vasárnapi ebéd után, mondván, ez Nyugat-Európa ügye, ácsi. A régió és egyes országai politikailag éretté válása azt is jelenti, hogy Közép-Európa kiveszi a részét a megoldásból. Ezidáig ugyanis alaposan hozzájárultunk annak az imidzsnek a kialakításához, amely a lengyel villanyszerelőben öltött testet, aki a francia népszavazás kampányában (és egyébként a való világban is) jól alávág a francia szakemberek árainak. Ha nem tudjuk elmagyarázni nyugati szövetségeseinknek, hogy nyertek velünk, akkor együtt szedjük szét mindazt, amelyet a nyugatiak – nélkülünk – idestova negyven éve építgettek. Ehhez azonban olyan globális témákhoz, mint a török csatlakozás is hozzá kell szólni, valamint nemcsak kérni, hanem adni is illendő lenne megtanulni.

Csomó tehát van, minimum gordiuszi nagyságú. Nagy Sándor híján idő kell, hogy közösen bogozzuk szét. Csak nehogy daganat legyen belőle. Rosszindulatú...