EU-bővítés: nagy akadályverseny a célegyenesben

Heteken belül célegyenesbe fordulnak az EU-csatlakozási tárgyalások, de a finis mindennek ígérkezik, csak simának és egyenesnek nem; a résztvevők leginkább egy buktatókkal teli akadálypályára számíthatnak.

Három hónap maradt a december 12–13-án esedékes koppenhágai EU-csúcsig, amikor a tizenötöknek – ha tartani akarják a szavukat – a tagjelöltek nagy többségével le kellene zárniuk a maratoni tárgyalási folyamatot, s be kellene jelenteniük, mely országokkal bővülhet az unió 2004-ben.Ebben a folyamatban három hónap eddig általában egy közepesen nehéz tárgyalási fejezet lezárására sem volt elég. Az EU és Magyarország közötti tárgyalásokon van olyan témakör, amely két és fél éve dacol a megoldására irányuló próbálkozásokkal. A Koppenhágáig hátralevő időre viszont a három legnehezebb fejezet mellett négy parlamenti választás és egy – az egész bővítési menetrend szempontjából sorsdöntőnek tartott – népszavazás is jutott.

A szeptember 20–21-i szlovákiai választások az uniót csak abból a szempontból foglalkoztatják, mennyire reális eshetőség Vladimír Mečiar, az euroszkeptikusként számon tartott volt kormányfő politikai visszatérése. Günter Verheugen bővítési biztos az utóbbi hónapokban ismételt és félreérthetetlen célzásokat tett arra, hogy Szlovákia csatlakozási esélyeit ronthatja, ha Pozsonyban olyan kormány kerül hatalomra, amely nem tud bizalmat ébreszteni maga iránt Európában.

Egészen más természetű a szeptember 22-i németországi választások jelentősége. A május-júniusi francia választások után – és kimenetelüktől függetlenül – ezek fogják végképp szabaddá tenni az utat az előtt, hogy a tizenötök meghatározzák közös álláspontjukat a csatlakozási tárgyalások politikailag és pénzügyileg legkényesebb témaköreiben: az új tagállamokat megillető közvetlen mezőgazdasági kifizetések és regionális támogatások, valamint a költségvetési hozzájárulások kérdésében. Akkor azonban már alig több mint egy hónapjuk lesz erre, legalábbis a saját maguknak diktált menetrend szerint. Az álláspontok közötti jelenlegi távolságok mindenképpen késhegyre menő vitákat valószínűsítenek.

Ezek még javában tartanak majd, amikor – október 16-án – az Európai Bizottság közzéteszi a bővítési folyamat előrehaladását átfogóan és országonkénti bontásban is értékelő idei jelentését. A dokumentumokból elvileg világosan ki kell derülnie, hogy Brüsszel mely tagjelöltekkel lát lehetőséget a csatlakozási tárgyalások ez év végi lezárására. Bár uniós illetékesek az utolsó leheletükig védelmezni fogják a tagjelöltek közötti differenciálásnak az utóbbi másfél évben erősen megfakult tételét, nagyon kevés elemző kételkedik abban, hogy ugyanarról a tíz országról lesz szó, amelyeket már a tavaly decemberi laekeni EU-csúcs teljesen differenciálatlanul esélyesnek nyilvánított erre.

A következő fontos állomás az október 24–25-én tartandó brüsszeli „félidős” csúcs, amelyen a tizenötök minden bizonnyal hivatalosan is rábólintanak a bizottság értékelésére – függetlenül attól, hogy ők maguk viszont jó eséllyel még akkor is hadakozni fognak egymással a közös álláspontjaik meghatározása körül.

Ez idő tájt – október közepe és november eleje között – várható az az esemény is, amely elméletileg kritikus fordulóponttá válhat a bővítési menetrend szempontjából: a nizzai szerződésről tartandó második írországi népszavazás. Az írek tavaly júniusban egyszer már nemet mondtak a bővítés egyik alapvető politikai feltételének tekintett szerződésre, és a dublini kormány minden igyekezete ellenére a mostani kilátások is felettébb bizonytalanok.

A referendum ügye körül ugyanakkor sajátos kettősség figyelhető meg. Az uniós vezetők hónapok óta töretlen egységben és konok következetességgel hangoztatják, hogy a második elutasítás nagyon súlyos következményekkel járna a bővítési folyamatra, s hogy erre az esetre nincsen semmiféle „B terv”. Ez azért kissé nehezen hihető.

A folyamat pillanatnyilag sehol sem tart, a tétek viszont magasak. Az unió a folyamatos alkalmazkodás, a rafinált alkuk, a patikamérlegen adagolt kompromisszumok világa, és akkor is az marad, ha politikai nyomás alá vagy időzavarba kerül. Ilyen közegben három hónap is sok mindenre elég lehet.