Erdogan, a kamikaze

Az erdogani politikai siker záloga volt eddig, hogy a gazdaság folyamatosan bővülni tudott, ez a 2008-as válság után is kitartott, ezért szavazhatták meg teljhatalmú államfőnek egy új török alkotmánnyal együtt az egyre inkább autoriter módon viselkedő vezetőt. Az elmúlt években viszont alaposan megnőtt a török vállalatok devizában való eladósodottsága, amellyel a belső bővülést finanszírozták, és ez most csúnyán visszaüt. Nem egy török vállalat kezdte újratárgyalni adósságait a hitelezőkkel.

Erdogan ebben a gazdasági környezetben követett el egy óriási politikai baklövést. Bő egy hónapja leváltotta a korábbi pénzügyminisztert, és kinevezte helyére a saját vejét. Ezt egy picit ízlelgessük a befektetők és a hitelezők szemszögéből: látszik már, hogy a kanyarban majd szorosan kell majd fogni a kormányt, kell a bizalom, hogy ne ugorjunk le erről a járatról. S ekkor egyszer csak betesznek egy tapasztalatlan vezetőt, akinek a legnagyobb érdeme, hogy beházasodott az államfő családjába.

De ennél még messzebb ment. Erdogan nemcsak a gazdasági-pénzügyi vonalon cincálja szét a piacok idegeit (immár korántsem büntetlenül), ezt teszi a NATO-szövetségeseivel is. Egyértelmű provokáció, hogy az orosz SZ–400 Triumf légvédelmi rakétarendszert akarja beszerezni épp akkor, amikor az Egyesült Államoktól is megrendelte a legújabb F–35-ös vadászrepülőket. Az orosz mérnökök épp azon a légvédelmi eszközön végezhetik a finomhangolást egy NATO-tagállamban, amelyet Moszkva az F–35-ös típusú gépek lelövésére fejleszt. Meglehetősen összeférhetetlen ötlet – Washington fel is függesztette az eladási szerződést.

A mostani pénzügyi válság könnyen gazdaságiba csaphat át. A világsajtó már nem azt elemzi, hogy a törökök mekkorát zuhanhatnak, hanem hogy mekkora hatása lenne ennek a fejlődő piacokra, az eurózónára és azokra az európai bankokra, amelyek nagyobb török kitettséggel rendelkeznek. Hogy a piacok mennyire aggódnak, azt jól mutatja, hogy múlt hét végére a görög (!) államcsődnél is egy hajszállal nagyobb kockázatnak tartották a török bedőlést. Ez az igazság pillanata. Ahogy várható, Erdogan elnök egója nem engedi a válság szakpolitikai szintű kezelését, presztízskérdést faragott belőle, amiből nem tud arcvesztés nélkül kijönni. Ez rosszat jelent a török lakosságra nézve. Ha elindul a lejtmenet, az logikusan a kormánypárt és az elnök támogatottságának rohamos csökkenéséhez vezethet. Akkor kiderül, hogy Erdogan meddig hajlandó elmenni a hatalom megtartása érdekében – akár a kompromisszumok, akár a kőkemény fellépés irányába. Erre meglehetősen rossz előjel a puccskísérlet óta tartó, több százezer embert érintő megtorlási hullám. Az igazság másik pillanata pedig egyszerűen csak tanulságos, akármi derüljön ki: meglátjuk, hogy az Erdogant támogató törökök mekkora része doktriner, és mekkora részük volt csupán pragmatikus a gazdasági jólét miatt. Ez a közép-európai vezetőknek is fontos információ lehet.