Érdekvédelem, érdeksérelem

Közeleg ugyanis a nap, amikor hatályba lép a norma, mely szerint a magasabb szintű kollektív szerződések az adott ágazat minden szereplőjére vonatkoznak, függetlenül attól, hogy az ágazati szakszervezethez a munkáltatónak van-e köze. Teljesen érthetőre fordítva: ha a kalapgyártó munkásokat tömörítő szakszervezeti szövetség megegyezik a legnagyobb kalapgyárosokkal a fizetési és egyéb feltételekben, akkor a kollektív szerződés a két alkalmazottal dolgozó sarki kiskalaposra nézve is kötelező érvényű. Ha tehát a nagy kalapgyár megállapítja a minimálbér szintjét vagy az elbocsátás esetleg vívmánynak tűnő feltételeit, akkor eszerint kell eljárnia a sarki kalaposnak is. Hogy szakszervezeteink éppen ott nincsenek soha, ahol lenniük kell, azt már a kilencvenes évek óta tudjuk. Könnyebb ugyanis a nagy és profi szakszervezeti főnököknek a kormányhivatal vagy az adott munkáltatói kamara képviselőivel tárgyalni – netán tüntetni –, mint aprólékos, gondos, mindennapi munkával figyelni arra, milyen körülmények közt dolgozik az adott konkrét munkahelyen marós, óvónő, pénztáros vagy tudományos laboráns. Könynyebb nagy tüntetéseket és híradóba kerülő egyeztetéseket levezetni, mint Kovácsné lyukas gumicsizmáját észrevenni vagy a huszadik éve a vállalatnál keményem melózó Józsi alapbéréért kiállni. Ezért történhet meg aztán, hogy minimálbérekről tárgyal a szakszervezeti szövetség, persze, olyan kormánnyal, amely gond nélkül tárgyal ugyanerről, hiszen akkor nem a fontos dolgok kerülnek a hírekbe, hanem ez. A jelenleg regnáló kormánynak többen és nagyon sokszor elmondták, hogy munkajogi szabályozásának egyik következménye a munkanélküliség növekedése lesz. A kabinet tagadta, nem hitte, nem hiszi, és nem is győzhető meg. Mert ha a valóság nem győz meg valakit, akkor semmi. Most is ilyen szabályozásról szólunk. Merthogy önmagában is ostoba egy rendelkezés, amely szerint két szerződő fél egymás közti viszonyába simán beletenyerelhet egy tőlük független harmadik, s nincs az a hatóság, amely ezt az ostobaságot képes vagy egyáltalán hajlandó lenne felülbírálni. A rosszabbik következmény pont ezért nem az, hogy a kis munkaadók pereskedni, lázadozni fognak – eszük ágában sincs. Ha a felsőbb szintű kollektív szerződés alapján rosszul járnának – azaz a négy alapművelettel kiszámítják, hogy a cég az új feltételeket nem viseli el – egyszerűen csökkentik a munkatársak számát. Úgy, ahogy azt az új munkajogi szabályozás előtt, tavaly ilyenkor tették kicsik, nagyok egyaránt. Hogy mekkora legyen a bér, a lelépő, a rendkívüli szabadság stb., az a munkáltató gazdasági mutatóinak és piacának függvénye, nem simán akarat kérdése. A munkahivatalok tehát újabb jelentkezőkre rendezkedhetnek be. Mielőtt valaki azt mondaná, ácsi, a munkáltatók ott tolnak ki a munkavállalóval, ahol lehet, egy megjegyzés: az a munkáltató, aki minimálbért fizet, a többit borítékban, stikliben, aki a munkavállalót csicskának nézi és feudális viszonyok közt dolgoztatja, nem fog megváltozni. Ugyanúgy csicskának nézi majd az alkalmazottat, ugyanúgy csak azt a minimumot adja meg, amiért még nem kerül az ügyészség látókörébe. Az a munkáltató, aki kisvállalatát üzemelteti a válság még mindig tartó éveiben és hónapról hónapra varázsolja elő a bérre és juttatásokra valót, nos, ő meggondolja és lép. Az általa nem is ismert szakszervezeti vezetők és az őket ajnározó, munkajogot író hivatalnokok miatt ugyanis nem szeretne ebek harmincadjára kerülni. Most már csak jó lenne megtudni, hogy mindebben mi a munkavállalók képviselete?