Empátiára várva

A pártpolitikai célokat is követő időzítés azonban aligha von le az intézkedés jelentőségéből – ha az letöri a koalíciós társak ellenállását.

A törvénytervezet legfontosabb elemeit a kisebbségi nyelvhasználati határ 10%-ra való csökkentése, a kétnyelvű utcatáblák, az állomásokon is két nyelven kiírt településnevek, a nyelvtörvénnyel azonos mértékű szankciók jelentik. Vélhetően az első és az utolsó elemek körül alakulhat ki a legélesebb vita a kormánypártok között. A nyelvhasználati határ csökkentését a KDH máris megtorpedózni látszik: Ján Figeľ pártelnök szerint a jelenlegi gyakorlat „bevált”, ezért megváltoztatása számára feleslegesnek tűnik. A változtatás ellenzői emellett azokat a pluszköltségeket szokták kiemelni, melyekkel a kétnyelvű adminisztráció további településekre való kiterjesztése járna. További ellenérv lehet az is, hogy – különösen délkeleten – egyes településeken a roma kisebbség miatt hármas nyelvhasználat alakulhatna ki, mely komoly terheket róna a személyi állományra is. A romakérdés egyébként is a 10%-os vita egyik fő eleme lehet, mivel a nyelvhasználat szabályozását csakis a népszámlálási adatokra alapozhatnák, ezek pedig a tapasztalatok szerint a romák számával kapcsolatban megbízhatatlanok. A 2001-es eredmények alapján feltételezhető, hogy a romák aránya olyan településeken, mint Rozsnyó, Rimaszombat, Lőcse, Tőketerebes vagy Fülek, melyekben szinte biztosan kétszámjegyű, 2011-ben sem érik el hivatalosan a 20%-os kisebbségi nyelvhasználati küszöböt, a 10%-osra viszont eséllyel pályázhatnának. Ez pedig egészen más ellenállást válthat ki a többségi társadalomból, mint a folyamatosan csökkenő létszámú magyarok és ruszinok által is lakott települések kétnyelvűsége. 2011 egyébként a Híd (és az MKP) magyar bázisa szempontjából sem mellékes, feltételezhető ugyanis hogy még egy kiemelkedően sikeres népszámlálási kampány sem akadályozhatja meg egyes községek lecsúszását a 20%-os arány alá (legalábbis papíron).

A szankciók kérdése bizonyos tekintetben egyszerűbb, ám korántsem biztos, hogy könnyebben áthidalható. A tervezet kidolgozásában főszerepet játszó Rudolf Chmel miniszterelnök-helyettes máris jelezte, nem híve a büntetésnek, ám azt a nyelvtörvényben maradó szankciók ellenpárjának szánja. A Híd tehát a kisebbségi nyelvtörvényben levő büntetési tételeket egyfajta alku tárgyának tekinti – kérdéses azonban hogy a koalíció többi pártja hajlandó lesz-e alkudozni valami olyanról, amit még jóvá sem hagytak. Az az érvelés, mely szerint ha Daniel Krajcer kulturális miniszter korábban hatalomtechnikai okokra hivatkozva hagyta a nyelvtörvényben a büntetéseket, akkor most is kénytelen lesz elfogadni azok létjogosultságát, gyenge lábakon áll, főként, mivel a többségi nemzet tagjainak büntethetőségét kilátásba helyező törvény esetleges elfogadása politikai katasztrófát jelentene a szlovák kormánypártok számára.

A felvázolt nehézségek ellenére a Híd szándékai ezzel a törvénnyel vélhetően komolyabbak, mint a puszta kampányolás és önvédelem. Kívülről nehéz megítélni, miféle alkupozíciókkal rendelkezhet a párt és a miniszterelnök-helyettes a koalíción belül, az azonban biztos, hogy a partnerek nagyobb empátiájára lesz szükség az eddig tapasztaltaknál. Például arra, hogy a kereszténydemokrata irányultságú képviselők is megértsék, a kisebbségi nyelvtörvény elfogadása saját középtávú politikai érdekük: a Híd ugyanis elsősorban a magyar bázisát kényszerül kiszolgálni, tervezeteinek szándékos és folyamatos leszerelése a partnerek részéről könnyen kihúzhatja a talajt Bugárék lába alól. Annak megértése pedig még fontosabb lehet, hogy ezáltal a kisebbségi nyelvtörvény elfogadásának kérdésére adott válasz középtávon azzal a stratégiai döntéssel lehet azonos, hogy négy év múlva a jobboldali pártok ismét Bugárral vagy az MKP-val szeretnének-e inkább tárgyalni.

Ravasz Ábel; szerző a Publicus Slovensko vezető elemzője