Élvezzétek ezt a testet!

Tudtam, enyém az egész sötét világ. Kívül állok mindenen. Hajnali négykor baktatok az állomás felé. Nagyon szabad vagyok. Csípős szél fúj, fekete széldzsekim kapucniját a fejemre húzom. Nem változom meg, csak megérzem igazi énem. Dörzsölt pitbull-tenyésztő eleganciája uralkodik el rajtam. Fekete vagyok és „ájrodinamikus”, szelem a levegőt, semmi sem áll az utamba, persze, hiszen én vagyok az úr. A hajnal rapje zakatol a fülembe, tagjaim lazán röpködnek mellettem, magabiztos és élveteg félmosoly az arcomon. Esetleg dealer is vagyok, kemény tárgyalások mögöttem, stílusom férfias, adok, kapok, fontos vagyok. Lehet, hogy fiatal kan vagyok, éjszakai portya után, fejbekólintva még a kéjtől, dúdolom szeretőim minden porcikájának becenevét. Tele hólyagom figyelmeztet, előttem még három óra buszozás, testem visszapetyhüdik hétköznapi kilencven kilómba, s meg is feszül azonnal. Pisilnem kell. Riadtan nézelődöm valami félreeső zug után. Megindulok egy épület sarka felé, mikor egy autó reflektorai vetnek rám rossz fényt. S mellém kanyarodnak a járőröző rendőrök. Belémnyilall az a néhány illegális énem, akik virgoncan itt kergetőztek még körülöttem az előbb. Megvető vigyoruk, férfias virtusuk buzdít valamire, de már nem értem őket. Tétován kapucnim felé nyúlok, de meggondolom magam, nem hívom fel a figyelmet támadási felületekre. „Mit, csinál itt ?” – förmed rám az egyik szerv. „Jöttem a hajnali buszhoz” – reszelek kicsit a hangomon, miért érzem ilyenkor mindig azt, hogy titkolni valóm van? „De itt, mit csinál?” – mutat a beszédesebb szerv a tényre, hogy ez itt bizony távolabbi, eldugottabb hely, tartani is éppen a másik irányba tartottam. „Járkálok, amíg indul a busz” – nagyon gyanús vagyok magamnak is. Érzem kapucnim pimaszságát a fejemen. Most kérik el a személyimet. Unottan rápillant a rendőr, majd nem adja vissza de kollégája elkezdi adataimat kimásolni. Szólnom kéne, képviselni jogaimat, de hogyan? – buzdítom bágyadtan magam. „Mit dolgozik?” – lep meg egy újabb kérdéssel egyre kedvesebb szervem. Ez már azért tényleg intim, de magamban is csak dadogok. Mégis meglepődöm, amikor elárulom mi a foglalkozásom. „Munkáltató, város?” – itt már nincs megállás, hajnali kérdészápor aláz egyre jobban, én pedig porig alázkodom. Mindent elmondok, kínozni tényleg nem kell. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy saláta irataim miatt már többször állnom kellett sanda hivatalos tekinteteket és függtem már döntéseiktől. Engem vár otthon a családom – sajnáltam meg magam hirtelen. – Éppen azért keltem a hajnali járathoz, hogy csókolhassam kedvesemet, ölelhessem a gyerekeket. A bűnös szabadság buja sötétje, rideg zárka kilátástalan magányává változott. Nem döntöttem el, de tudtam, hogy amit nem kérdeznek, még azt is elmondom. Nem morgott már mellettem a pitbull, hájas háziállatként eszegette, a zsebemben, gyávaságomban porcukorrá változott heroint. „Kihez jött ebbe a városba, hol lakott” – folytatta alapos szervem. Itt egy pillanatra azért megakadtam. Mindent írtak, nyoma van mindennek. Elkéstem már minden aggállyal, hol van már a civil kurázsi. Bizony, mondtam nékik barátom nevét is, címét is. Reméltem, nem keresik fel most azonnal, hogy megerősítse szavaimat. Neve még ismerős is lehetett nekik, kisváros ez, barátom pedig aktív polgára. A név tekintélye, vagy a tortúra természetes vége miatt-e, de visszakaptam a személyit. S elhajtottak a szervek. Én egyedül maradtam a kicsit gúnyosnak tűnő sötétben, és sietve hátratoltam kapucnimat. Végignéztem magamon. Konszolidált felnőtt ember. Semmi kirakat-férfiasság, vagy tetszetős extravagancia, esetleg az élvezetek lezser bája. Én hétköznapi vagyok és unalmas – bizonygattam magamnak. Lassan összeszedtem magam. Hé, szervek! És ti világ provokáltjai! Igenis, élvezzétek ezt a testet!