Egy válás dinamikája

Hogyan kellene ott jól élni, ahol látszólag minden is megvan, de minden is csak a fizikai síkon létezik, nincs megtartás, kedvesség, csak funkcionalitás?

Maradni kell vagy menni, ha üres a lélek, és az ember árnyéka önmagának? De látszólag minden szennyes kimosva és kiteregetve és a fű is centire kaszálva!

Létezhet-e őszinte lét ott, ahol csupán aludni képes a lélek, mert az ébrenlét túl fájdalmas felismerésekkel jár, mondjuk azzal, hogy szembesíti az embert a saját kudarcaival vagy az önbecsapás árnyaival?

Tényleg projekt az élet, amit le kell szervezni? Nevelni a gyereket, próbálni azt elég jól csinálni, majd belebukni százszor és újrakezdeni, elkísérni a szülőket a sírig, lassan megöregedve sok pénzt keresni és még többet költeni? Valóban itt van az ember igazi szükséglete? Ennyiből áll ez a félelemmel teli létezés, amire leszülettünk?

Lehet lézengeni a saját életünkben? Mindig csak egy napot túlélni, valahogy, valakiért? Önmagunktól távol, csak mert így kell, ez az elvárás, hisz mindenki így él, fogadd el jelszó alá parancsolhatja a valódit?

Aztán vannak a bátrak, a gyermeklelkűek, akik vágynak az ismeretlen kihívásaiba, az újrakezdésbe, a jobba, a reménybe. Hogy talán valahol, valamiért változik a rend, hogy ez a hiábavalóság eloszlik egy újban, egy másban, az egyedüllétben. Ők a küzdők. Végül megtörnek, és alkut kötnek újra: túl rettenetes a világ, kell egy óvó ölelés, mégha ábránd is, ragaszkodunk az emberi karok erejébe.

Ha maradunk, mi lesz velünk? Tudunk majd kapcsolódni valahogy? Lesz még tavaszunk?

S mi lesz akkor, ha már nem bírjuk, egy év múlva, vagy tíz? Egymás húsába beletépünk, mint Ady héjaként Lédába? Fogjuk gyűlölni egymást az elvesztegetett időért is?

Aztán a cafatok helyett kinő a vadhús, és már messziről sem olyan, mint a régi, de még összetartja a csontvázat – fájni fog?

Ha az ember mégis úgy dönt, válik, kilép, nem tűr, azt mikor tegye, kinek a szempontját nézze? Kicsi gyerek miatt marad a fennálló állapot, míg elég érett nem lesz ahhoz, hogy megértse az apját, anyját – de az hány éves korban is lesz? Tegyük már fel a kérdést: valóban érte maradunk, vagy mert gyengék vagyunk ahhoz, hogy egyedül csináljuk végig ezt az életfeladatot?

Mindez ma egy válás dinamikája.

Készülök a november végi előadásomra és arra, hogy a hozzám forduló ügyfelekkel a lehető legőszintébb tudjak lenni.