Egy természetes többnyelvűség felé

A bíráló szlovákiai magyarok elsősorban azt kifogásolták, hogy a miniszterelnök először, ill. szlovák nyelven is szólt a sportpályán egybegyűlt diák- és pedagógusközösséghez, miközben azok magyarok, az iskola pedig magyar tannyelvű volt. A bírálók eközben – vélhetően részben tájékozatlanságból, részben pártpolitikai okok miatt – figyelmen kívül hagyták azt, hogy az Ódor után Csenger Tibor, Nyitra megye alelnöke szintén mindkét nyelven felszólalt.

Ami a helyszíni kontextust illeti, a helyzet, úgy gondolom, teljesen világos. Jelen volt több szlovák és országos médium, a miniszterelnöki stáb, ill. bizonyos értelemben gyakoratilag országos tanévnyitó ünnepről is szó volt. Ódor Lajos, aki ráadásul saját döntéséből jött a komáromi gimnáziumba, a szlovák kormányt képviselte – Csenger Tibor pedig Nyitra megye önkormányzatát. Az ilyen esetben aligha lehet kikerülni, hogy szlovákul is megszólaljon a köztisztviselő. Emellett gyakorlatilag nem lehetett érezni, hogy valódi, a szónokok részéről szándékolt különbség állna fenn a két nyelv között. Úgy gondolom, a jelenlevők többsége a maga természetességében fogta fel a kétnyelvűséget, s nem volt kérdéses, hogy ennek ilyen módon helye van a gimnázium sportpályáján.

Kétségtelen, hogy a kétnyelvűséggel még számos probléma van Szlovákiában, s nem csak a magyar nyelvterületen. Noha számszerűen és politikailag a magyar nyelv státusza kerül időről időre a reflektorfénybe, a probléma nemcsak az ezt beszélő közösséget nyomasztja. A ruszin nyelvtől kezdve egészen a mántáig folytathatnánk a sort, s nemigen állíthatjuk azt, hogy a szlovák állam aktívan és szaporán próbálta eddig elősegíteni, hogy mennél több teret kapjanak a nyilvánosságban – s a beszélőik érdemesnek tartsák őket a megőrzésre és a minél gyakoribb használatra. Egy öntudatos liberális demokráciában a kulturális/nyelvi sokszínűség csakis előnyt és értéket jelenthet, semmi mást. E téren sokkal aktívabb és erősebb, az egyes kormányokon felül álló állami doktrínára lenne szükség, ám ez nem jelenti azt, hogy például éppen magyarul ne tudnánk széles körben kommunikálni az országban.

Az idea valami olyasmi lenne, ami területileg és az aktuális közeg szempontjából kezeli a Szlovákiában honos nyelvek kérdését. Jó volna, ha elmaradnának az „állami”, „többségi” és a „kisebbségi” jelzők, s adott esetben teljesen természetes lenne, ha egy, kettő vagy akár több nyelven zajlana a kommunikáció. Ehhez számtalan dologra volna szükség. Hasznos lehetne például szlovák–magyar viszonylatban a kölcsönös iskolai nyelvoktatás, a „beszélőtávolságok” tudatos csökkentése. Mielőtt bárki naivitást kiáltana ezen a ponton, részben máris igazat kell neki adnom a kelet-közép-európai rögvalóság és a nemzetállami logika miatt. Ám az oktatásügyet tekintve volt már rá eset a régiónkban – például Jugoszláviában – arra, hogy a „többség” is tanulta a „kisebbség” nyelvét.

A legbonyolultabb feladat azonban az emberek kulturális habitusainak és értékeinek megváltozása. Szlovák–magyar viszonylatban a biztató fejlemények ellenére – legyünk őszinték – még mindig oda-vissza működik a másik nyelvének lenézése. Egymás kulturális világaiban sok esetben kölcsönös a tájékozatlanság, s éles „vagy-vagy” típusú, zsigeri különbségek állnak fenn. A természetes többnyelvűséghez azonban tudatos hozzáállásra, óvatos, empatikus, előzékeny mérlegelésekre van szükség a mindennapiságban – s bármelyik nyelv jókedvű, nyitott használatára. Azt hiszem, ilyen téren nem lehetett panasz arra, ami a Selye gimi sportpályáján a tanévnyitón elhangzott – s ezért is lehet pozitív jelképes töltete annak, hogy ha rövid és megbízotti időre is, de egy olyan személy a miniszterelnök, aki fesztelenül képes beszélni mindkét nyelven.