Egy pofon még nem bántalmazás?

Mivel a téma izgalmas, a hölgyek pedig, akik felkértek, fantasztikus céllal, nagyon motiváltan hozták létre a társulást, ezért szerettem volna segíteni. Így létrejött a videó, ami rövid, tizenöt másodperces részletekben felkerült a közösségi oldalakra. Abban arról beszélek, hogy szerencsére ma már az iskolában megszűnt a fizikai bántalmazás mint nevelési eszköz. A videó alatt hozzászólások hada található – legtöbbjük témája, hogy emiatt néz ki így a mai fiatalság, a legkegyesebb pedig csak azt magyarázza, hogy verve jó a gyerek, mert úgy tanul fegyelmet.

Több száz ilyen és hasonló hozzászólás: pofozzuk a gyerekeket az iskolában, mert úgy lehetett csak tisztelni a tanárt, állítják, azóta neveletlenek a gyerekek.

Őszintén, sokkot kaptunk. Azok, akik elsőkézből olvasták a hozzászólásokat, amiatt, hogy vajon milyen lehet a társadalmunk mentális állapota, másrészt pedig amiatt, hogy hogyan látják az alfa generációt azok, akik egyébként vagy szülei, vagy nagyszülei ezeknek a gyerekeknek. Belegondoltak, mielőtt leírtak ilyen szavakat, hogy mit is szeretnének visszahozni? Hogy az iskolában – okkal vagy ok nélkül – a nevelés eszközeként üthető, pofozható, bántható legyen a kisdiák vagy kamasz? Tényleg úgy engednék el a suliba a kiskorúakat, hogy ha a tanító néni megpofoz, haza se gyere, mert otthon kapod a másikat? Mert emlékszünk még ezekre az időkre, ugye? Ahogy kisgyerekként komolyan veszed, hogy neveletlen, ostoba vagy, és megérdemled, hogy a felnőtt bántson, megszégyenítsen, maga alá rendeljen, mert ugye majd így tanulsz tiszteletet?

Kik lettek azokból a gyerekekből, akik ilyen közegben nőttek, és ma felnőttként teljes meggyőződéssel hirdetik, hogy verve lehet csak jó embert nevelni? Biztosan ez az út a járható? Nem lehet, hogy az ilyen módszer is okozta azt, hogy nem merünk, tudunk kiállni a saját jogainkért, hogy kizsákmányolhatóak vagyunk, akár önmagunk által is? Mert azt tanultuk meg, amíg verhetőek voltunk, hogy jobb, ha csendben maradunk, akkor is, ha meggyőződésünk, igazunk van. Ennek hála sosem juthattunk érvelésig, összeütközésig a felnőttekkel, nem tanultunk meg vitatkozni, véleményeket ütköztetni sértegetés nélkül. Talán nem lehetek messze az igazságtól, ha azt állítom, hála ennek a folyamatos megszégyenítésnek felnőtt egy generáció, amelyik keveri a tiszteletet a félelemmel. Így, amikor összeesküvés-elméletekkel, egónövelő hiedelmekkel kellene felvenni a harcot, a társadalom jelentős része megbukik a vizsgán. Mert legbelül arra vágyunk, mindannyian, hogy elfogadottak legyünk, vagyis olyannak szeressenek bennünket, amilyenek vagyunk. De ezt miként hihettük volna el, olyan személyeknek, akik bántalmaztak?

Egyébként jött egy hozzászólás a „csak egy pofon” jótékony hatásáról is. Az, hogy hogyan gondolkodunk, hogyan nevelünk, fegyelmezünk, büntetünk, nagyon sokat elmond rólunk: mi mit kaptunk gyerekként.

Ráadásul összekeverjük az alapokat, mert büntetni akarunk bántalmazással, és ezt elfedjük azzal, hogy csak jó embereket akarunk nevelni, vagyis olyanokat, akik elnyomják az ösztöneiket, és szót fogadnak a felnőttnek.

Feltenném a kérdést: vajon lehetne máshogy? Nem, nem tökéletesen, csak nagyobb empátiával, nemcsak arra kihegyezve a figyelmünket, hogy meglássuk a gyerekben a kemény, betörhetetlennek tűnő páncélt, hanem a viselkedése mögötti hiányát, a cselekedetei mozgatórugóját is. Ahhoz viszont nekem nyugodtnak kell maradnom, megtartva a felnőtt ént. Más dolgom ott nincs, mint hallgatni, figyelni és hangolódni, majd megfelelő érzelmi választ adni a gyereknek. Tényleg nem érdemli meg ezt minden gyerek? És minden egykor vert szülő, hogy felülírja a saját gyerekkori mintáit?